BLOGGER TEMPLATES AND TWITTER BACKGROUNDS

Könyvem: A Boszorka Fénye hivatalos honlapja:(katt a képre)

Bíborhajú - A boszorka fénye
free counters

2010. augusztus 16., hétfő

A Kárhozottak Krónikásai








A legenda úgy tartja, öt harcos vált átkozottá egyazon napon. Az Érzékszervek átkának ponderáns súlyával kell harcba szállniuk az ártatlanok védelmében, a Lelketlenek ellen.

Tristan, a Némaság-

Gabriella, a Látás-

Gamaliel, az Ízlelés-

Alana, az Érintés-

Storr, a Hallás Átkának foglya.

Gondolkodás, tétovázás nélkül gyilkolnak évszázadok óta. Testvérekké váltak, mégis magányosan élnek. Az átkot csupán az igaz szerelem erejével lehet megtörni. Egy társ, akit az istenek a számukra teremtettek, és akinek a meghódítására hét napot kapnak, ha eljön az idejük.

Hét nap, hogy meggyőzzék kijelölt társukat szerelmük valódiságáról.

Hét nap, hogy elfogadtassák hiányosságaikat.

Hét nap, hogy szerelmük viszonzásra találjon.

Mindezt a Lelketlenek állandó veszélyt jelentő árnyékában.

Az öt harcos mellé a Sors Krónikást rendelt. A Kárhozottak Krónikásainak elmesélése folyamán figyelemmel követhetitek a harcosok hét napját.

Tristan Krónikása – Tyna

Gabriella Krónikása – Akasha

Gamaliel Krónikása – Spirit Bliss

Alana Krónikása – Angyal

Storr Krónikása – benina

Öt harcos, öt Krónikás, öt történet.

Amíg a hetedik nap véget nem ér.



SZEPTEMBER 05.!!!!!!!!





2010. július 2., péntek

Keringő a halállal

Edward szemszögéből Bella szülése, mert sokan keretétek :)


Keringő a halállal

"Mentsd meg őt. Mint Ephraim örököse, engedélyezem neked, a szavamat adom, ez nem fogja felrúgni az egyességet. A többiek majd szemrehányást tesznek nekem. Igazad volt – nem tudják tagadni jogosságom, el kell, hogy fogadják."


Jacob szavai megkönnyebbüléssel töltöttek el. Legalább emiatt nem kellett idegeskednem. Napok óta, sőt, mióta elkezdődött ez az egész révület, egyfolytában ez a probléma kattogott az agyam hátsó részében. Néha már én is azt gondoltam, mint Alice: fájt a fejem. Szerencsére ebben a dologban jobban számíthattam Jacob érzelmeire, mint azt ő gondolta volna. Tudtam, hogy nem akarja elveszíteni Bellát.

Persze önmagában ez kevés lett volna, de ott motoszkált még az agyában a tudat, hogy Bella is ezt akarta volna. Nem Jacob döntése volt, ő csak jóváhagyta az őrületet. Amihez a dédapjának és Samnek nem volt elég bátorsága, ő megtette – fenntartásokkal, de megtette. Elfogadni, hogy a szívéhez legközelebb álló emberből hamarosan valami olyan lény fog válni, aminek az elpusztítására ő létrejött... nos, bizonyára nem lehetett könnyű.

– Köszönöm – súgtam neki olyan halkan, nehogy Bella meghallja.

Rosalie persze így is hallotta, hiába figyelt olyan nagyon Bellára, azért az egyik fülét kézen fogva az egyik szemével mindig Jacobon tartotta.

"Majd mindjárt hasra is esek előtte... milyen nagylelkű kutyuska!" – gondolatai maró gúnnyal teltek meg, mire vetettem rá egy figyelmeztető pillantást.

Semmi szükség nem volt házon belüli viszályra. Már csak egy nap... Egyetlen elátkozott, szenvedéssel elmélyített nap, aminek – legnagyobb rémületemre – még Carlisle sem tudta, mi lesz a vége.

Meghasonlott tudatom a skizofrénia tüneteit produkálta. Egyik részem ujjongva várta a pillanatot, amikor végre megpillanthatom a gyermekemet. Soha nem gondoltam, hogy ekkora izgalmakban lesz részem több mint százévesen, az pedig vámpírrá válásom óta soha nem fordult meg a fejemben, hogy apa legyek.

Másik részem a pokol tüzeit kívánta annak az aprócska lénynek, aki ennyire megkínozta Bellát. Az én Bellámat, akinek a makacssága mindig győzedelmeskedett az én önzőségem felett. Az a valaki hamarosan a világra jön, Bella pedig soha többé nem lesz Bella. Mindegy, hogyan végződik ez a dolog, biztosan tudtam, hogy valamelyest megtörik ebben a szülésben.

– Nos, hogy telt a napod? – fordult Jacobhoz Bella, mire csaknem felnevettem hitetlenkedve.

Csak Bella volt képes a hasában ki tudja kivel, hatalmas fájdalmak közepette, teljesen legyöngülve úgy csevegni egy kutyával, mintha teljesen hétköznapi események pörögnének körülötte. Végtére is... számára ez is lehet hétköznapi, ha azt vesszük. Amióta megismert engem, szinte semmi köze nem volt a hétköznapi élethez, az emberekhez pedig a genetikáját leszámítva még kevesebb.

– Remekül – felelte Jacob, de neki nem sikerült annyira fesztelenül megütnie a hangnemet. Ideges volt, láttam a fejében. Csodálkozva vettem észre, hogy nem izgatja magát a társai miatt – ezt a problémát félretette későbbre –, és sokkal jobban izgatta magát Bella holnapja miatt. – Elmentem kocsikázni. Lógtam kicsit a parkban.

– Jól hangzik – mosolygott Bella gyöngén.

Fájdalmas volt számomra már az is, ahogy néztem. Figyeltem a testét, mely gyöngébb volt egy fűszálnál is, de amelybe acélos szívet ültetett a természet. Ez a szív volt az életem, most mégis tehetetlenül néztem, ahogy szenved.

– Persze, biztosan – hagyta rá Jacob.

– Rose?

– Már megint? – kuncogott fel Rosalie.

Bella egyre gyakrabban kérte a nővéremtől, hogy segítse ki, mert az anyagcseréje felgyorsult, és mert a bébije úgy helyezkedett, hogy ráfeküdt a hólyagjára. Rosalie örömmel pátyolgatta Bellát. Láttam a fejében, hogy az egész létezése alatt, először érzi magát igazán boldognak. Bella volt az ő bébije, míg a kicsi ki nem bújt a hasából.

– Azt hiszem az utóbbi pár órában 2 gallont ittam meg – mentegetőzött Bella, de amikor Rose az ölébe emelte, képtelen kérés szakadt fel belőle. – Mehetek a lábamon? A lábaim elmerevedtek.

– Biztos vagy benne? – kérdeztem megriadva a gondolattól, hány dolog történhet, ha valami rosszul sül el. Én szerettem volna őt a fürdőbe is hordani, de pirulva utasította el akárhányszor előhozakodtam a témával. Rosalie rettentő elégedett volt magával, és óvta Bellát minden mentális és fizikai behatásoktól. Mintha Bella lenne a tojáshéj, amiben a kicsi Rosalie növekszik. Rose nem bánta, ha a tojás összetörik, csak a benne élő apróságnak baja ne essen.

– Rosalie majd elkap, ha nem bírnának el a lábaim. Ami könnyen megtörténhet, mióta nem használtam már őket.

"Nem jó ötlet, Edward! Nagyon gyenge!" – sugallta felém Rosalie, de egy pillantással beléfojtottam az ellenkezés szikráját is.

Gyönyörű arcán dühös grimasz suhant át, de szó nélkül a lábára helyezte Bellát, aki vékony karjait bizonytalanul széttárva próbálgatta, elbírja-e a saját súlyát. Belesajdult halott szívem, ahogy figyeltem, milyen nehezen találja meg az egyensúlyát, amivel egyébként is problémái voltak. Ezt tettem vele. Az önvád jobban mardosott belülről, mint a hosszú ideje kihagyott vadászat miatti vérszomjam.

Carlisle hívott, hogy menjek velük vadászni, de képtelen voltam magára hagyni Bellát. Egyfolytában attól rettegtem, hátha éppen abban a pillanatban történne valami, míg távol vagyok.

– Ez jólesik – sóhajtotta megkönnyebbülten, aztán kecses iróniával, mégis gyöngéden nézett le méretes pocakjára. – Pfúj, mekkora vagyok...

Gyönyörű volt. Még ekkora pocakkal, mégis satnyára soványodva, ahogy a bébi leszívta minden energiáját és életerejét. Minden állapotában imádtam, és szenvedtem, amiért ezt tette vele az önző szerelmem, amibe belerángattam.

– Egy napig még...

Gyöngéden végigsimított hatalmas domborulatán, ahová az ő fejében a fiunk fészkelte be magát. Az ő apró Edward-Jacobja... Döbbenetesen működött az agya, semmi életre való nem fért el benne. Két szörnyet cirógatott a hasában, és képes lett volna az életét... a mi életünket feláldozni érte.

Hallottam Jacobot, hallottam a szenvedését, és elfogott a szánalom. Tovább akar nélküle élni. Már csak arra vágyott, hogy kiadhassa a bánatát valahol távol tőlünk és a falkájától. Szánalmas. Az én fejemben meg sem fordult, hogy ha netán rosszul sülne el ez a dolog, ha véletlenül kihagytam valamit a számításaimból, és Bella valóban elhagy engem, akkor tovább létezzek nélküle – természetesen a Volturri elé vetem magam.

"Edward, valami történik!" – szuggerálta felém Alice, de már én is láttam a fejében.

Jacob jelenléte lelassította az előrelátást, a vízió csupán néhány másodperccel előzte meg a valóságot.

– Minden rendben – mondta a magzatnak Bella. Innentől kezdve megállíthatatlanul pörögtek az események. A véres csésze lezuhant a karfáról, Bella ijedten kapott utána. – Hoppá!

A csésze hangos koppanással ért földet, a vér, mint vörös tintapaca folyt szét alatta. Bella először szomorúan nézte a művét. Szinte hallottam, amint saját magát vádolja az ügyetlensége miatt.

– Óh, ne! – nyögte sajnálkozva, a következő pillanatban hangos reccsenés hallatszott a hasa felől. Sikoltása ledermesztett bennünket, Rosalie sem tudott mit mondani, csak tartotta Bella derekán a kezét, mintha valahogy tudna ezzel segíteni. – Ó!

Bella összeesve omlott nővérem karjaiba.

– Bella? – szólítottam rémülten.

Ő azonban nem felelt. Rám nézett, szemeiben a végtelen szerelem, és az elvárás hatalmas súlya máris a vállaimat nyomta. Meg kellett tenni, eljött az én időm. Bármennyire húztam, halasztottam, nem volt választásom. Vagy hagyom meghalni, vagy kiszedem belőle a magzatot, és olyanná teszem, mint én vagyok. Hogy megfosztom-e a lelkétől, már mellékes volt. Csak életben kellett maradnia. Bármilyen módon életben kellett őt tartanom.

Rosalie rémülten figyelte Bellát, ahogy a teste ívben hátrafeszült, a feje lehanyatlott, közben sikoltott. A sikolya tele volt fájdalommal, semmi kétségbeesés, semmi feloldozás kérés... semmi, csak a végtelen fájdalom. Aztán a hangja elfúlt, torkából felbugyogott a vér, én pedig végre magamhoz tértem a döbbenetből.

Hallottam az apróságot odabenn – nem tudta, mi történik vele, de nem akart ártani Bellának. Megijedt, már nem érezte magát biztonságban odabenn. Kereste a kényelmesebb pozíciót, és hiába próbált óvatosan fordulni, már nem fért el. Mindkettejüknek fájt a másik.

– Edward, elkezdődött! Miért kezdődött ilyen hirtelen? Hol van Carlisle? Azonnal ki kell venned belőle, mielőtt még baja esik – hadarta Rosalie, de nem fejtette ki, hogy melyikükre gondolt.

Felrohantunk az emeletre, hallottam Jacobot magunk mögött – a léptei éppen olyan nehézkesek voltak, mint a gondolatai. Félt és féltett. Rettegett, de nem attól, hogy elveszíti Bellát, hanem attól, amivé válhat, ha oda kerül a sor. Már bánhatta volna, mégsem tette, hogy áldását adta a tervünkre. Ő egyszerűen csak félt a jövőtől.

Ahogy én is. Rosalie az asztalra fektette Bellát, aztán levágta a ruháját. Tébolyultan figyeltem szerelmem kínját, ahogy küszködve próbál levegőhöz jutni, közben a gyerekem kétségbeesetten igyekszik mozdulatlanul megfulladni a hasában. Egyek voltak, a fájdalmuk különbözött, de egyformán szenvedtek: az oxigén nem jutott el hozzájuk.

– Morfium! – ordítottam Rosalie-nak, aki már rohant is a tálcához, ahová előre oda volt készítve minden.

– Alice, hívd fel Carlisle-t telefonon! – kiabált kifelé Rose, miközben felszívott a fecskendőbe egy nagy adagot.

Mennyire gyűlöltem fájdalmat okozni neki. Fogtam a morfiumot, beleszúrtam a karjába, és egy nagyobb adagot befecskendeztem a véráramba. A vénája szinte elolvadt az erős szertől. Nem adhattam neki túl sokat sem, mert akkor a szíve idő előtt felmondta volna a szolgálatot. Ki kellett tartania, míg véget nem ér. A szavát adta... tudtam, nem csak nekem, és istenem, annyira erősnek akart tűnni, mégis annyira törékeny volt. Összetörten vártam, hogy hasson a szer.

Jacob gondolatai homályosan jutottak el hozzám, jelentéktelenek voltak ahhoz, hogy ebben a pillanatban a legkisebb figyelmemet is elvonja valami fontosabbtól. Nem akarta Bellát ruha nélkül látni, mintha ez most annyira számítana... Hülye korcs! Rosalie a babáért aggódott, Alice igyekezett valamit kiszűrni a homályos víziókból. Ő volt a leghasznosabb a jelenlévők közül, bár nem segített rajta sem, hogy Bella torkából időről időre sugárban ömlött a vére.

Visszatartottam a lélegzetem, próbáltam felemelni a testét, hogy sikerüljön valamelyest levegőt csempészni bele.

– Mi történik, Edward? – kérdezte Jacob, arcának barna árnyalata sápadt fehérbe ment át.

– Fuldoklik! – vázoltam a helyzetet tömören, de nem tudhatta, hogy mindkettejükről beszélek. – Biztos levált a placenta.

Bella sikoltása maró savként járta át a testem, vérének illata próbálta lekábítani az agyamat. Levegőre lett volna szükségem, a tűz azonban perzselte a torkomat. A méreg termelődött a számban – helyes, gondoltam, legyen minél több, hogy megkönnyítsük Bellának az elkerülhetetlent. Friss oxigénért küzdöttem, de a beszéd nem könnyítette meg a dolgomat. Nem engedhettem, hogy éppen most veszítsem el a józanságomat.

– Vegyétek ki! – parancsolta kétségbeesetten sikoltva. Fájdalmas pillantást vetettem rá. – Nem kap levegőt! Vedd ki MOST!

Az őrült fordítottsággal működő agya brutális iróniával még ebben a helyzetben sem önmagára gondolt. Gyötrődve, minden bűntudattal néztem rá. Visszatartottam a lélegzetem, úgy mormoltam neki.

– A morfium.

Még most is láttam bevérzett szemeiben a felháborodást. Nem értett egyet, de hát mikor tette azt, ha a saját biztonságáról volt szó?

– NEM! MOST! – ordította az arcomba.

Elkeseredetten figyeltem, ahogy egy újabb véráradat zubog kifelé a torkából. Hátradöntöttem a fejét, koncentráltam, és összeszorított fogaim között egy gondolatnyi levegőt szűrtem be. A maró fájdalom elöntötte a számat, a torkomat, őrjítő forrósága szinte az eszemet vette. Nem könnyítette meg a helyzetemet, hogy a nővéreim szenvedését sem tudtam kizárni a fejemből.

Alice behozta a haedsettet és Rose fülére csíptette, aki olyan gyorsan hadart Carlilsle-nak, hogy én is alig értettem. Hiába próbált másfelé figyelni, hiába fordított hátat, hallottam a sóvárgást a fejében.

– Mit csináljunk, Carlisle? Még egy nap lett volna... egyetlen rohadt nap, és te is itt lehetnél... Nem, csak lehajolt... Igen, hozzá képest ez viszonylag hirtelen mozdulatnak tűnt...

Megvitatták az eseményeket, közben figyeltem Bellám szenvedését. A kíntenger hullámai magasra csaptak a feje fölött, körülölelték törékeny testét, de ő küzdött a felszínen maradásért, és néha előbukkant a habok közül.

– Ki kell venni belőle... Még nem hatott...

Jacob csak kábán figyelte az eseményeket, a következő pillanatban Rosalie ott termett mellettem. Kezében az apró szike hatalmas bárdnak tűnt.

– Hagyd hatni a morfiumot! – ordítottam rá, és éreztem, hogy az őrület sötét fellege magába ránt. Az én törékeny Bellám...

– Nincs rá idő – sziszegte Rosalie legalább olyan kétségbeesett dühvel, mint én. – Haldoklik!

"Carlisle azt mondja, szétroncsolódhat annyira, hogy nem tudja a mérged sem helyrehozni! Elveszíted őket, ha nem teszünk valamit!"

Bella is, a bébi is fuldokoltak. Bella törékeny kis teste összerándult, ahogy Rosalie keresztben felvágta a hasát, de a sikolya valahol bennrekedt. Borzadva figyeltem, ahogy ömlik a vére, közben igyekeztem tartani a fejét, hogy a légutakból kifelé igen, de vissza már ne áramoljon semmi.

Rosalie gondolkodása beszűkült, elhatárolódott mindentől, és a gondolataiban nem láttam semmi mást, csak Bella csordogáló vérét. A csábító illat a nővérem fejéből az enyémbe is átcsapott, alig bírtam megtartani a józanságomat. Egyik kezemmel Bella fejét, a másikkal a hátát tartottam egyenesen, így képtelen lettem volna megakadályozni, hogy Rosalie idő előtt megharapja. Egyébként sem az ő mérge kellett...

– Ne, Rose! – ordítottam rá, bár tudtam, teljesen fölösleges.

Végre Jacob is kapcsolt, és rárontott Rosalie-ra. Hallottam a nővéremet, és teljesen ledöbbentem volna. A vágy a gyermek iránt eljutott a tudatáig – ahhoz a tudathoz, amit egyébként nem használt ebben az állapotában. Bella bébije segített neki, hogy kialakítsa az önkontroll egy formáját. Megengedte Jacobnak, hogy kiverje őt a szobából. Alice visszatartotta a lélegzetét, és az ajtóban átvette Rosalie-t Jacobtól. Homályosan érzékeltem, hogy Jacob megsérült, de ezzel igazán nem volt energiám foglalkozni.

– Alice, tüntesd el innen! – utasítottam, miközben próbáltam valami használhatót kiolvasni a fejéből. Ő azonban sajnálkozva nemet intett a fejével, és Jacob felé bökött, közben Rosalie-t tuszkolta kifelé a szobából. – Vidd el Jasperhez, és tartsd ott! Jacob, szükségem van rád!

A fiú meg volt illetődve, kicsit össze volt zavarodva, és elborzadt Bella látványától. Igyekezett kerülni a hasának a tájékát a pillantásával – inkább egyre kékülő arcára fókuszált. Nem volt időnk udvariaskodni, de tartottam tőle, hogy Jacob esetleg elveszti a fonalat, ha csak szimplán odavágom neki. Így próbáltam megfékezni a dühömet – meddig akar ott állni, és nézni, ahogy kékül –, és türelmes kérdést erőszakoltam ki magamból.

– Lélegezteted?

– Igen – vágta rá azonnal, majd ellenőrizte, tudok-e uralkodni az őrületen.

Bella vére persze átjárta mindenem, az illata őrjítően csalogatta minden egyes porcikámat, de tudtam, hogy ő Bella. Az életéért... a létezéséért volt minden figyelmem. Mindig is ez volt a fő motiváló rúgó. Mint egy egzakt tudomány, ahol mindennek megvan a helye, úgy én is tisztában voltam vele, halálos pontossággal, mi az, amit szeretnék: Bella. Bármilyen formában.

– Lélegeztesd! – utasítottam keményen. Közben arra gondoltam: Ez őrület! Hol van az isten? Mégis meg kell tennem! Hangosan azonban csak ennyit nyögtem – Kiveszem belőle, mielőtt...

Hallottam odabentről a bébit... Nem fért el. Fordulnia kellett. Rá akartam kiáltani: Kérlek ne! De késő volt. Mire megtaláltam a hangomat, már hallottam a hátborzongató reccsenést, ami egy utolsót rándított Bella testén.

– A gerince... – leheltem elszörnyedve, és képtelen voltam megmozdulni.

Homályosan hallottam, ahogy odalentről Alice újra hívja Carlisle-t, de már nem volt erőm a beszélgetésre koncentrálni. Bella gerince eltört! Mi van, ha mindennel elkéstem, és az örökkévalóság hátralévő részében nyomorék marad? Soha nem bocsátana meg nekem... Vagy elkéstem a méreggel, és már hiába próbálom megmenteni...

– Vedd ki belőle! – csikorogta felém Jacob, és a hangjából áradó érzelmek – harag, kétségbeesés, vád – magamhoz térítettek. – Most már nem fog érezni semmit!

Igaza volt. Már minden mindegy volt. Mindenesetre meg kellett próbálnom...

Óvatos, gyöngéd mozdulattal megtisztítottam a vér alatt fehéren elővillanó magzatburkot, mintha attól féltem volna, talán mégis fájdalmat okozok neki. Hallottam, ahogy Jacob egy nagy adag levegőt lehel a tüdejébe, vár egy tizedmásodpercet, aztán még egyet. És így tovább. Talán sikerülhet.

Egy pillanatra lehunytam a szemeimet, és hallgattam gyönge szívének feszített, fájdalmasan gyönge dallamát. Minden egyes dobbanásért küzdött – minden üteme véresen fájt halott szívemnek. Lassan kinyitottam a szemem, és előrehajoltam a gyermekem burkához.

Ajkaimat hátrahúztam a felső fogsoromról, és belemélyesztettem a burok áthatolhatatlannak tűnő falába. Igyekeztem kizárni az ízét, amely keverve volt egy vámpír bőrével és Bella állott vérével. A burok belsejében egy emberformájú magzatot láttam, teljesen összepréselődve. Habozva nyúltam be érte – a magzatvíz illata már egészen más volt, mint Belláé –, és próbáltam úgy fordítani, hogy az általam kiharapott lyukon sérülés nélkül kiférjen. Magát a burkot csak akkor tudtam volna kiszedni, ha a bébi már nincs benne.

Jacob még egyet belefújt Bella szájába, és végre hallottam, ahogy felköhögi a vért. Levegőt vett újra... gyöngébben, mint valaha.

A kicsi fészkelődött, meg volt ijedve, hallottam a fejében. Teljesen kétségbe volt esve, nem akarta Bellát bántani, de már fájdalmat okozott neki a benti lét. Végre sikerült elkapnom a két bokáját. Kicsit rántottam rajta, mire kinyújtóztathatta magát. Vártam fél másodpercet – közben megállapítottam, hogy kislányunk születik –, aztán egy gyöngéd, de határozott mozdulattal kihúztam a burokból.

– Renesmee – leheltem az apróságnak.

Csak néztem a kezeim között heverő valakit, aki Bella csokoládébarna szemeivel figyelt engem. tudta, ki vagyok, mindent értett, ami körülötte forgott, és sajnálta, amiért ennyi gondot okozott. A gondolkodása senkiéhez nem volt hasonlítható, mégis Bellát láttam benne. Gyönyörű maszatos kislányom...

– Engedd... Add ide nekem! – könyörgött Bella, én pedig óvatosan, végtelen finomsággal helyeztem a meleg kis testet a mellkasára. Kicsit féltettem, hogy a több kilónyi súly nem-e lesz túl nehéz neki, de úgy tűnt, megbirkózik vele.

Figyeltem őket, néztem, ahogy Renesmee karja véletlenül, kicsit esetlenül megérinti Jacob karját, de az ostoba korcs még csak rá sem hederített. Ennél felemelőbbet soha eddigi létezésem alatt nem láttam. Megadatott nekem, ami senki fajtámbélinek nem. Ha sírni tudtam volna, akkor most biztosan új folyót áztattam volna a Cullen ház helyére.

– Renesmee... olyan... gyönyörű... – súgta neki Bella,én pedig későn vettem észre, mire készül a kicsi.

Mire óvatosan leemeltem Belláról az apró, meleg testét, addigra késő volt. Fogainak nyoma ott éktelenkedett Bella mellkasán.

– Ne, Renesmee! – szidtam meg gyöngéden, és miközben figyeltem az apróságot a kezemben, és gyönyörködtem a valószerűtlenségében, Bella szívverése csöndesen lelassult, majd végleg elnémult.

Rémülten akartam Jacobra ordítani, hogy mire vár, de mire megszólaltam volna, már újra dolgozott Bellán. Számolta a kompressziót, aztán a befújásokat, én pedig megengedtem magamnak egyetlen kétségbeesett pillanatot, hogy csak álljak, kezemben a végtelenül puha és meleg kislányommal, aki békésen szundikált a karjaimban.

– Mire vársz? – nézett rám hitetlenkedve Jacob két kompresszió között.

Magamhoz térve árnyalatnyit felé nyújtottam a bébimet.

– Vidd el a babát!

– Dobd ki az ablakon! – vágta hozzám, és ezért más körülmények között minden valószínűség szerint megöltem volna.

"Ostoba korcs!" – hallottam a gondolatot az ajtó felől, mire döbbenten néztem oda.

– Add ide nekem – könyörgött Rosalie, szemeit a kezemben heverő véres kis csomagra függesztve, mire egyszerre mordultunk rá Jacobbal.

Felháborított már csak a gondolat is, hogy mit művelne Rosalie a kisbabánkkal, ha rátörne az, ami néhány perce... De ahogy belehallgattam a fejébe, láttam, nem hazudik...

– Kontrollálom magam – fogadkozott megrendülten. Jacob kitartóan számolta a kompressziókat és a befújásokat. Szüksége volt rám Bellának, de féltem Rosalie reakciójától. Renesmee kicsi volt és törékenyebb, mint bármi ezen a bolygón a számomra. De Rose éppen erre vágyott... – Add ide a babát, Edward! Gondoskodom róla, amíg Bella...

Bólintottam, mire Rosalie boldogan keresztülröppent a szobán. Óvatosan átnyújtottam neki az apróságot, közben folyamatosan ellenőriztem a reakcióját. Minden rendben volt. Rosalie imádta a picit.

"Milyen meleg... olyan gyönyörű... Soha nem létezett nála nagyszerűbb teremtés a földön." – a nővérem kezeiben biztos kezekben hagyhatom. Láttam, hogy egy falkányi vérfarkassal is szembeszállt volna a kislányom érdekében.

Rose elsuhant a kicsivel, én pedig a kezembe vettem a mérgemmel telített fecskendőt. Bella szívének gyötrelmes dallama egyre csak halkult.

– Járjon a kezed, Jacob! – parancsoltam rá, amikor elbambult a mérgem láttán.

– Az meg mi?

Félrelöktem a kezét Bella mellkasáról, kitapintottam a harmadik-negyedik bordaközt a baloldalon, és egy határozott mozdulattal belenyomtam a tűt. Hallottam, ahogy reccsen a csontja, tudtam, hogy véletlenül eltörtem az egyik ujját, de nem foglalkoztam vele. A gondolatai egyre jobban nem tetszettek nekem.

– A mérgem! – sziszegtem neki, közben lassan befecskendeztem az anyagot Bella szívébe.

Mégis megteszem. Szörnyeteggé változtatom az én kedves, naiv, mindig pirulós Bellámat. Nem számított, mi lesz utána. Ha kegyetlen, és rideg lesz, akkor is Bella marad. Reméltem azonban, hogy át tudja vinni önmagát az örökkévalóságba. Bella volt, akibe szúrtam a mérgem, de már csak a teste. A lelke ki tudja, merre járt. A szívemben maradt eltemetve...

Üresnek éreztem magam, ahogy néztem kifordult szemeit, kékes árnyalatú bőrét. Annyira szerettem, és lám, mit tett vele az én hatalmas szerelmem. Ő többet adott nekem, mint amit egy magamfajta megérdemelt volna, én pedig elvettem az életét. Elvettem tőle, amit szeretett volna, amihez ragaszkodott. Kétségbeesetten gondoltam arra, hogy talán késő...

Jacob várakozva nézett rám.

– Mozogj! – szűrtem a fogaim közt ridegen, üresen.

Gépies mozdulatokkal dolgoztam. A dolgom volt, az egyetlen életcélom, hogy megmentsem őt. Idő kellett a méregnek, és idő kellett, hogy mindenhová jutassak belőle... De az ördögbe is, nem volt idő.

Engedtem, hogy a rég eltemetett szörnyeteg feltámadjon bennem, és ráhajoltam Bella főbb artériáira. Először a fő artériát a nyakánál – a vére, édes istenem, bűnösen édes, élvezetes –, aztán a csuklójánál, a combja tövénél, a hasánál. Mindenhol haraptam, minimális élvezet, hogy nagy adag méreg jusson törékeny, összeroncsolt testébe. Ennyi sebhez és töréshez – egek, a gerince is... – tömérdek mennyiségű méregre volt szükség. Én pedig azt akartam, hogy hamar túlessen rajta.

Jacob gondolatai megőrjítettek. Csak néhányat engedtem beszivárogni a fejembe. A nő, akit mindketten szerettünk... micsoda hülyeség... fogalma sincs arról, mi az a szerelem. Vonzásról elmélkedett, ahelyett, hogy a kezeit jártatta volna gyorsabban. Már nem csak frusztrált, hanem egyenesen az őrületbe kergetett.

Valami itt tartotta eddig... egy érzés, ami eltűnt, ahogy Renesmee-t kivitte Rose a földszintre. Jacob vágyódott ki a házból, el az életünkből. Menni akart, mert balga módon halottnak hitte őt.

– Akkor menj! – vicsorogtam rá őrülten, és újra félrelöktem a mancsát a drága testről.

Hallottam a reccsenést, de az agyam már nem dolgozott. Azonnal folytattam a kompressziót, de gyorsabban, mint a lusta korcs. A méregnek időben szét kell terjednie a testben, bántam is én, hogy mit csinál a világ vagy bárki más körülöttünk. Lángba borult a szoba, eltűnt a ház, nem volt semmi, csak Bellám összetört teste és én.

– Nem halt meg! – hajtogattam, inkább csak magamnak, de talán a lángoknak. – Rendbe fog jönni!

Hittem benne. Nem volt más esélyem, csak a hitem, amit egyetlen hosszú madzagon rángatott valaki, mintha el akarná tépni, hogy meglássam a valóságot, de a madzag túl erős volt. Nem tehette meg, hogy nem létezik, míg én örökké élek. A fájdalom szétmart belülről, egész bensőm vele vérzett.

Ahogy végignéztem rajta kétségbeesve, elborzadva, hogy mit tettem vele, közben megállíthatatlanul pumpáltam, akartam hallani a szívének lágy dallamát. Hangtalanul, könnyek nélkül zokogtam felette, ordítottam, de tovább küzdöttem. Rendíthetetlen hittel végeztem a dolgom, de a lángok magasra csaptak. Már nem láttam tisztán. Vad, szenvedélyes, őrült harcot vívtam a halállal. Ki bírja tovább... aki nyer, azé lesz Bella.

Pumpáltam, a kompressziót egyre erősebben csináltam, mígnem halk, de éles reccsenés jelezte, hogy újabb bordája tört el. Lefékeztem, de tovább folytattam a szívmasszást. És akkor végre meghallottam: az első szívhang.

Hisztérikus nevetésféle tört elő a torkomból.

– Ez az, Bella! Ne add fel! Gyere vissza hozzám!

Gyorsan, de vigyázva, nehogy eltörjem megint valamijét, tovább csináltam a kompressziót. Muszáj volt, nem bírta volna még... amint lassítottam, azonnal lassított ő is, de még nem volt elég. Ez nem az a szívhang volt, amire vártam, így tovább nyomkodtam. Képek villantak az agyamban, és a lángok már csitulni látszottak. Bella rám mosolygott a tűz mögül, és hallottam félszeg kacagását. Annyira tökéletes volt, míg, aki előttem feküdt egy kironcsolt rongybaba. És én tettem ezt vele. És ki tudja, mivé változik, ha sikerül...

Ebben a pillanatban már nem volt velem a halál. egyedül táncoltam, küzdöttem önmagam ellen, és rádöbbentem: a halál én vagyok! Bella kaszása, és most bevégzem, amiért mellé rendeltek. Őt is megölöm.

A képek egyre gyorsabban jöttek, az idő eltűnt a lángokban, és felemésztett engem is. Az örökkévalóságig próbálkozom, ha szükséges, de feladni nem fogom. Hiszen semmi baja nem lesz... Meg fog gyógyulni... Nem azért, mert én így akarom. Nem azért, mert a lányunknak szüksége van rá, még csak nem is az átkozott korcs miatt. Azért fogja túlélni, mert Bella akarja így!

A lángok hirtelen kialudtak, a képek lassan integetve visszavonultak, az őrület lehúzódott a tudatomról... és meghallottam Bella szívét. A dallam más volt, mégis Belláé. Abbahagytam a kompressziót, és lélegzetvisszafojtva vártam, mi történik a passzivitásomra.

Gyorsan vert, gyorsabban, mint valaha, és teljesen önállóan. Mindenféle küldő mechanika nélkül, és végre képes voltam befogadni a külvilág zajait. Alice kétségbeesetten próbált valamit kivenni a homályos jövőből, de nem sikerült neki. Ezek szerint Jacob még a közelben volt. Hallottam Carlisle-t is, végre hazaért, legalább rendbe tudja szedni a hasán a szörnyű sebet, és kiveheti a burkot is.

Egy pillanatra fókuszáltam, de nehéz volt, annyira örültem Bella változást sejtető szívverésének. De mit keres még itt Jacob?

És akkor megláttam a fejében a lányomat. Mintha az univerzum bolygói a szeretteit ábrázolták volna. Minden bolygó egy szeretett személy. A bolygók eddig Bella körül mozogtak, de ebben a pillanatban, ahogy tekintete találkozott Renesmee-ével, a mozgás megváltozott. Hirtelen az összes bolygó eltávolodott Renesmee bolygójától, ami nagyobb és gyönyörűbb volt a többinél, és mind elkezdett körülötte forogni.

Carlisle belépett az ajtón, én pedig dühödt morgással indultam a földszintre, hogy megöljem a kutyát.

vége

Narancssárga rózsaszál

Diana pályázatára írt novellám, melyből Diana hamarosan blogot csinál!


Narancssárga rózsaszál

május


Nagy ívben zuhantam ki az autóból, tompa puffanással landoltam az árok szélén, hogy több méternyi fájdalmas gurulás után végre megálljak. Nem volt olyan porcikám, ami nem fájt, viszont olyan bőven akadt, amiről azt sem tudtam, hogy létezik, mégis rettentően sajgott. Az eséstől vagy a földet éréstől – nem tudtam pontosan megállapítani – szédült a fejem.

Távolról érzékeltem egy autó kerekeinek a csikorgását, ettől váratlanul tisztán emlékeztem újra az imént történtekre. Fel akartam pattanni, hogy alaposan beolvassak annak a szemét gazembernek, de a fájdalmaim miatt csupán erőtlen nyöszörgésre futotta. Az eső kedvesen cirógatta az arcomat, és mintha próbálna magamhoz téríteni, egyre hidegebbnek éreztem. Összeszedtem a vész esetére tartalékolt energiáimat, és egy hirtelen mozdulattal felültem.

Tompán szólt minden, zúgott a fülem, és az esőt is csak éreztem, de nem hallottam, vagy láttam tisztán. Éjszaka volt, ebben biztos voltam, habár az az állat még napközben kötözött kopott Fordja anyósüléséhez.

Ahogy felültem, éles fájdalom hasított az oldalamba, a mellkasom alá – azonnal rájöttem, hogy egy-két bordám bizonyára eltörött. Lehetne rosszabb is, gondoltam, miközben igyekeztem lábra állni. Biztos voltam benne, hogy minden végtagomra, több évtizedre elegendő horzsolást begyűjtöttem, mégis valahogy szerencsésnek éreztem magam, amiért egyáltalán megúsztam ennyivel.

Felkúsztam az árokból az út szélére – micsoda megkönnyebbülés volt a ragacsos sár után a stabil, kemény aszfaltot érezni a lábaim alatt. Elég hamar értem fel, így még láthattam, ahogy a krémszínű Ford féklámpája egyre halványodik a messzeségben.

– Frank Harnish! Ezt nem teheted velem! – kiabáltam az autó után elkeseredetten. Kétségbeesve néztem végig magamon. A farmernadrágom több helyen kifoszlott, a hófehér blúzom befeketedett a rátapadt sártól, míg hosszú vörös fürtjeim nedvesen tapadtak a hátamra. Keserűségem hirtelen őrjöngő dühbe csapott át, és egy sor szitokkal toldottam meg az iménti kifakadásomat.

Amikor végeztem, rádöbbentem, hogy senki nem hall engem a sötét éjszakán kívül, mégis határozottan jobban éreztem magam. Egészen addig, amíg körülnéztem és feltűnt, hogy egy csöppet sem ismerős a környék. Nem tűnt autópályának, amin álltam, leginkább országút benyomásom támadt. Sehol egy lámpa, csupán a telihold fénye világította meg a vidéket. Az út két oldalán sűrű fenyves húzódott végig, úgy tűnt, mintha a fák csúcsai a gomolygó viharfelhőket csiklandoznák.

Fogalmam sem volt, merre lehetek. Aznap reggel a mostohaapám, Frank Harnish, két sör között úgy döntött, elegendő ideig tűrt meg az anyámtól örökölt házában. Épp dolgozni indultam a közeli bisztróba, ahol megkerestem Frank napi beivójának az adagját, amikor tompa ütést éreztem a tarkómon.

Ahogy az esőben álldogáltam tétován és arra a helyre érintettem az ujjaimat, ahol emlékeimben fejbe vágtak, egy dudort éreztem azon a ponton. A nap további részére csak homályosan emlékeztem. Rémlett, hogy Frank az egyik csuklómat odakötözte az anyósüléshez, aztán hosszú – szünet nélküli – autózás következett. Végül arra riadtam, hogy a késével kiszabadítja a csuklómat, majd rám villantotta rothadó fogaival tarkított vigyorát és egy hatalmas rúgással kipenderített a Fordból.

– Átkozott! – leheltem az éjszakába, elgyöngülve a rám törő emlékektől.

Körülnéztem, de nem volt elképzelésem, merre indulhatnék, hogy lakott területet találjak. Minden egyes esőcseppet apró, fagyos tűszúrásnak éreztem. Bármit megadtam volna egy forró fürdőért, és tiszta, száraz ruhákért. Erre azonban nem sok esélyt láttam, így fázósan összehúztam magamon a blúzom fölé vett vékony – és mostanra teljesen átázott – kardigánomat. Egy pillanatig bámultam az éjszakába, ahol a Ford eltűnt. Kicsit reménykedtem, hogy visszajön értem, mert bármennyire is szánalmas életet éltem mellette, mégiscsak az enyém volt.

Elfordultam attól az iránytól, és tettem egy tétova lépést visszafelé, amerről jöttünk. Visszamenni? De merre? És mi van, ha ő ment vissza és ez az irány az előre? Talán ő akarja, hogy erre menjek, hátha valami katasztrófába sétálok, ami végez velem. Amióta betöltöttem két hónapja a tizennyolcat, és ő nem kap utánam semmilyen támogatást, egészen kifordult önmagából. Addig sem volt egy zseniálisan törődő mostoha, mégsem hajított ki egy árok szélére.

Dacosan felszegtem az államat, és elszántan fordultam a fenyves irányába. Új életet kell kezdenem, ez nyilvánvalóvá vált. Eszem ágában sem volt visszatérni ahhoz a vadállathoz, még így is örülhetek, hogy nem pingvinek között ébredtem. Gyerekesnek tűnt ez a csak azért is, ahogy a két választási lehetőség közül egy harmadik mellett döntöttem, azonban nem foglalkoztam ezzel.

Kicsit félve, óvatosan a fájdalomtól, de elszántan az új lehetőségek izgalmától, leereszkedtem az árokba, és nekivágtam a sűrű, fekete erdőnek. A telihold fénye ide csak néhol világított le, fehér csíkot húzva a fenyvesek tetejétől a mohás avarig. Minden nedves volt és csúszós, bár az eső mintha nem zuhogott volna olyan kíméletlenül, mint a nyílt úton.

Órákig gyalogoltam – nekem legalábbis annyinak tűnt. Ahol a hold fénye nem ért el a csúszós aljnövényzetig, szinte az orromig sem láttam. Szinte minden harmadik lépésem után megcsúsztam vagy elvágódtam. A legszívesebben sikoltottam volna, de nem akartam így indítani az első önálló döntésemet. A cipőm, mintha nem is lett volna – csatakra ázott és cuppogó hangot adott ki minden lépésemnél. A ruháim második bőrként tapadtak a testemre.

Már azon gondolkodtam, hogy irányt váltok, hátha akkor kilyukadok valahol, amikor halk morgásra lettem figyelmes. Az eső monoton kopogása és az égbolton egyre távolabb kúszó dörgések nem nyomták el a természet zaját. Valahol előttem reccsenés hallatszott, mint amikor egy fatörzset roppant ketté valami hatalmas munkásgép.

Elakadt a lélegzetem, a pulzusszámom a triplájára emelkedett. Kitágult pupillával, kikerekedett szemekkel figyeltem magam előtt a hatalmas sötétséget, hátha megpillantom a zaj forrását. A morgás egyre erősödött, és újabb reccsenés hallatszott, ezúttal valamivel közelebbről, amire rémülten ugrottam egyet hátrafelé. A légzésem zihálóvá vált, teljesen leblokkoltam. Erre nem gondoltam, amikor nekivágtam a vadonnak. A vadállatokat azért hívják annak, mert valóban vadak.

A zaj egyre közeledett, és hiába tudta az agyam, hogy rohannom kéne az ellenkező irányba, ahogy csak bírok, én mégis csak álltam földbe gyökerezett lábaimmal. Sóbálvánnyá kövültem. Valahol a fejem felett a magasban, az erdő összes fájának a csúcsa fölött szárnyak suhogása hallatszott. Hatalmas szárnyaké, mintha egy óriási sas figyelné az eseményeket a lombok fölül.

A sötétség megmozdult előttem, dermedten figyeltem, mi léphet ki mögüle, ám amikor végre megpillantottam, minden vágyam volt, bárcsak egész életemben vak lettem volna. A fa egy darabig pattogott néhány méterrel előttem, de aztán megadta magát az őt ostromló erőnek, és hatalmas reccsenéssel vágódott a lábaim elé. Ahogy eldőlt, beengedte a telihold egyetlen sugarát, ami megvilágította nekem a zaj okozóját.

Legalább három méter magas, négy lábán hatalmas, éles karmok csillantak meg. Bőre helyett pikkelyek fedték kígyószerű testét. Fejének tetején és a hátán végigsorozva, mint éles tüskék a sörénye. Szemei vörösen csillantak meg a sötétben, száját óriásira tátotta, ahogy felém ordított.

Újabb lépést hátráltam, de a bokám megakadt valamiben, így hanyatt vágódtam a nedves talajon. Ha eddig nem is vett észre, már bizonyosan felfedezte, hogy ott vagyok. Rám villantotta vörös szemeit, és lehajolt, hogy alaposabban szemügyre vegyen –, mint amikor megnézzük a húst egy étteremben, hogy a szakács megfelelően készítette-e elő a vacsoránkat. Soha életemben ennyire nem féltem, mégis képtelen voltam akár egyetlen hangot is kiadni magamból.

A "sárkányok márpedig csak a mesékben léteznek" elmélet megdőlni látszott, az agyam azonban nem akart tudomást venni arról, amit a szemeim próbáltak továbbítani neki. Egy felhő kúszott arrébb az égen, még több fényt beengedve az egyetlen meggyilkolt fenyőnek a helyére, nekem pedig a lélegzetem is elakadt a látványtól.

A sárkány rideg vörös szemeivel engem figyelt, szemhéjával gyakran pislantott – nem a megszokott vízszintes módon. Szemhéjai függőlegesen csukódtak, pupillái, mint egy macskának a bíborvörös írisze közepén. A legfélelmetesebbek nem a karmai voltak, hanem a szájából előbukkanó, a hold fényét szabályosan visszaverő éles fogai, melyeket egyenesen nekem kínált fel.

A tüdőm fájdalmasan követelőzött friss oxigén után, mire észbe kaptam, hogy eddig elfelejtettem levegőt venni. Rémülten kapkodtam levegő után, a hatalmas sárkány viselkedése azonnal megváltozott. Orrlyukai kitágultak, hatalmas száját kitátotta, aztán fülsiketítő bömbölést hallatott. Mellső jobb lábát felém emelte, és alig egy méterre tőlem a földbe dobbantott egy kiszáradt farönköt.

Újra felemelte a lábát, ezúttal a bal mellsőt, én pedig tudtam, hogy ez a vég. Ez az óriási mesebeli szörnyeteg végez velem ebben az isten háta mögötti erdőben, és senki még csak a nevemre sem fog emlékezni.

A sárkány ordított és lendítette a lábát. Már szinte éreztem a becsapódást, amikor váratlanul valami rám vetette magát, és elsodort a bestia útjából. Egy másodperccel később a sárkány lába porrá zúzta a fa gyökerét, amelyikben elestem. A sikoly újra bennem ragadt, de nem volt időm gondolkodni.

A valami felrántott a karomnál fogva, és maga után ráncigált nyugati irányban. Azért gondoltam, hogy nyugati, mert az irányt, amit választottam, én északinak jelöltem ki. Zsongott a fejem, semmit nem értettem, mintha egy mesébe csöppentem volna.

A sárkány őrjöngött mögöttünk, hallottam dühödt ordítását, majd valami különös, sercegő hangot, de nem tudtam először, hogy mi is lehet az. Nem telt el sok idő, hogy rájöjjek: a hátamat kellemes meleg öntötte el, és a fekete erdő megtelt meleg aranyló színnel.

Döbbenten megtorpantam, és kitéptem a karomat megmentőm kezei közül. Lassan megfordultam, és a látványtól aznap nem először elakadt a lélegzetem. A többnapos esőtől átnedvesedett fenyők lángoltak. A tűz a sárkány torkából tört elő, közben a vérfagyasztó hörgés sem szakadt félbe. Menekülni akartam. Elrohanni a fenevad elől, nehogy grillcsirkeként végezzem a mai hajnalon, de képtelen voltam mozgásra bírni a végtagjaimat.

A megmentőm újra megragadta a karomat, de én ellenkeztem, amikor maga után akart húzni. Nem bíztam benne sem jobban, mint ebben a monstrumban előttem. A lángolás egyvalamire azért jó volt: meg tudtam nézni, ki segített rajtam.

Fiatal férfi volt, nem tűnt többnek huszonöt évesnél. Magas volt, a bőre, mint az olvadt csokoládé, szemei zölden villogtak, ahogy keményen az enyémbe fúrta a pillantását. Megfordult a fejemben, hogy ha ez valóban egy sárkány, akkor a sors a segítségemre küldte ezt a fekete, görög istent.

– Ha élni akarsz, hallgass rám! – mondta alig hallhatóan, közben egy pillantást vetett oldalról a sárkányra, ami mintha megilletődött volna a tűz láttán. – Tudom, hogy képtelenség, amit látsz, de ezen most gyorsan túl kell tenned magad!

– Miért? – leheltem elhalóan. Úgy éreztem, annyi energiám sincs, hogy felnézzek kreolarcába.

– Menekülj! – felelte.

Kábán néztem méregzöld szemeibe, mire ő olyan keményen megragadta a karomat, hogy feljajdultam. A sárkány is, mintha révületből ébredt volna, elszakította vörös tekintetét a lángoktól, és felénk kapta a fejét.

– Fuss! – kiáltotta az arcomba az idegen, majd meg sem várva a reakcióm maga után ráncigált a sötét éjszakába.

A sárkány mögöttünk üvöltött, a nedves föld megrázkódott alattunk minden lépésénél. Már régen feladtam volna, de a megmentőm sokkal kitartóbb volt nálam. Úgy tűnt, nem riasztja a látványa ennek a mitikus rémségnek. Futás közben feltűnt, hogy felsőteste meztelen, kidolgozott izmai megcsillantak a holdfényben, ahogy mindkettőnket keresztülvitt a fenyvesen.

Azt hittem, soha nem lesz vége a rohanásnak, de egy idő után úgy tűnt, mintha az erdő ritkulna és a sárkány is egyre messzebbről zajongott. Lassítani akartam, de az idegen nem hagyta. Erősebben markolta a karomat, és minden gyöngédséget mellőzve húzott maga után.

Kiértünk a sűrűből, a táj egészen megváltozott, megmentőm azonban továbbra sem eresztette a karomat.

– Ne állj le! Rohanj! – parancsolta mély hangján, mire a legszívesebben sírva fakadtam volna.

Nem volt idő. Rohantam, amennyire bírtam, de a törött bordáim nem segítettek a gyors tempóban. Minden összeesküdött ellenem, és nem éreztem magamban elég erőt ahhoz, hogy tovább rohanjak. A környéken sehol nem láttam lakott területre utaló jelet. Egyik lapos domb követte a másikat. A telihold fénye beragyogta a környéket, hajnali fényt bocsátva a tájra.

Nem láttam kiutat a helyzetünkből, bár az idegen úgy tűnt, nagyon is tisztában van azzal, hol vagyunk, és merre tartunk. Nem értettem, miért csinálja ezt. Miért segít rajtam, hiszen ezzel saját magát is veszélybe sodorja. Láthatóan sokkal gyorsabb volt nálam, mégis igyekezett velem rohanni a bestia elől.

A lábaim azonban az egyik domb tetején felmondták a szolgálatot, és mint egy rongybaba összecsuklottam. Az idegen beszélt hozzám, de csak tompán jutott el a tudatomig, hogy nógatni próbál. A szemeimet lehunytam egy pillanatra, erőt akartam gyűjteni, hogy összpontosíthassak a további menekülésre.

Arra ébredtem, hogy a karjaiban tart, és cifrákat káromkodva rohan velem tovább. Ötvennyolc kiló voltam, de mintha csupán két kilót cipelt volna. Vállának hajlatába rejtettem az arcomat egy pillanatra, kellemes érzés volt a közelében lenni. Azonban felrémlett előttem a sárkány képe, mire rémülten felkaptam a fejemet. Az idegen megtorpant, ahogy a tekintetünk találkozott. Az övéiből sütött az elszántság, míg az enyémekből a kiábrándultság és a kíváncsiság.

A pillanatnak meghittségét bődületes bömbölés vetett véget, amire mindketten összerezzentünk. Fészkelődtem kicsit megmentőm karjaiban. Ő pedig rögtön megértette, mit akarok. Óvatosan helyezett a lábaimra, de azért biztos, ami biztos alapon a kezemnél fogva megtartott.

– Már nincs messze, látod? – szólalt meg ezúttal gyöngéden, kicsit bizonytalanul. Hatalmas kezével lefelé mutatott, ahol narancsszínű fény világított hívogatóan. Ebből a távolságból nem tudtam megállapítani, mi lehetett az, de a fénye annyira meleg volt, szinte fájdalmasan meleg, biztonságot nyújtó.

Az idegen kérdőn nézett rám.

– Bírod addig? – puhatolózott, mire gyöngén bólintottam. Szorítása megerősödött kezem körül, aztán elnézett a vállam fölött az égboltra. – Akkor rohanj!

Nem bírtam megállni, hogy a nagy futás közepette hátra ne lessek a vállam fölött. Teljesen fölösleges volt, hiszen anélkül is pontosan tudtam, mit fogok látni. Hatalmas szárnyak suhogását hallottam, de ez kevés volt. Látnom kellett a saját szememmel, hogy később elhiggyem önmagamnak, amit tárolok a memóriámban. A sárkány széttárva hatalmas szárnyait, megsuhintva néhány másodpercenként a levegőben, a föld felett háromméternyire követett bennünket. Csak itt a nyílt területen láttam, hogy pikkelyei kéken verik vissza a hold sápadt fényét.

Nem voltam egy matekzseni, de a távolságot hamar összevontam a sebességgel, és rájöttem, hiába a nagy rohanás, mert néhány percen belül utolér bennünket. A szemem sarkából láttam, hogy megmentőm egyfolytában a sárga fényre szegezi a tekintetét, mintha ez által valahogy gyorsabban odaérhettünk volna.

A következő pillanatban megtorpant, én pedig teljes lendületemmel nekiestem. Hogy ne zuhanjak a földre, időben elkapta a derekamat, majd felhúzva magához mélyen a szemembe nézett.

– Egyedül kell tovább menned – jelentette ki határozottan, mire döbbenten meredtem rá. Hogyan is képzelheti, hogy magára hagyom, amikor ő annyiszor megmentett fél órán belül. Látta, hogy tiltakozni akarok, ezért gyorsan folytatta. – Minden rendben lesz. A segítség már úton van. Most rohanj! Vissza se nézz! Menj a fogadóba!

Látta, hogy eszem ágában sincs megmozdulni, ezért durván megragadta a karomat, és nagyot taszított rajtam.

– Menj már! – mennydörögte, aztán hátat fordítva nekem szembenézett a sárkánnyal.

Tétován elindultam a völgyben a fény felé – végre láttam a kedves fogadó halovány körvonalait. Csak ekkor tűnt fel, hogy az eső időközben elállt, és az égen immár tisztán ragyogott a hófehér hold. Már-már nappali fénnyel vonta be a dombos tájat.

Rohantam lefelé a dombról. Láttam, hogy a fogadóból emberek rohannak ki, de ahelyett, hogy fejvesztve menekülnének a sárkány láttán, inkább feléje kezdtek szaladni. Magam sem tudtam utólag megmagyarázni, de valami megállásra késztetett.

Megálltam félúton a megmentőm és a fogadó között, és tettem egy bizonytalan lépést lefelé. Megpördültem, és letaglózott a látvány. A sárkány egyenesen az idegen felé száguldott. Hatalmas szárnyait egyre vadabbul csapdosta, mind a négy karmos lábát felé meresztette. Az idegen mozdulatlanul állt a dombtetőn. Kezeit széttárta, mintha azokkal akarná agyoncsapni a közeledő fenevadat.

Már csak néhány méter választotta el őket egymástól, a sárkány szájából tűzorkán tört elő, de az idegen továbbra sem moccant. Elindultam felé, hogy észhez térítsem. Talán sokkot kapott, mint én.

A következő pillanatban a megmentőm egyetlen fénycsóvává alakult, kezeiből hatalmas karmok nőttek, nyaka megnyúlt, az alakja egészen eltorzult. Mire a fénycsóva kialudt a megmentőm helyén egy sárkány állt.

A világ felfordult, engem pedig sárkányfalvára hozott a mostohaapám. A két bestia szinte teljesen egyforma volt, mégis könnyen meg lehetett őket különböztetni. A veszedelmes fenevad pikkelyes bőre kéken fénylett, míg a megmentőmből avanzsált sárkány fekete borostyánként ragyogott. Igazán megdöbbenni sem volt időm, az események egymást követték. Minden gyorsabban történt, semmint hogy fel bírjam fogni.

A megmentőm – képtelen voltam máshogy gondolni rá – széttárta hatalmas szárnyait, izmos lábaival ellökte magát a földtől, még éppen időben, így ki tudott térni egy újabb lángcsóva elől. Megkerülte a levegőben a kék fenevadat, de az is résen volt. Egyetlen szárnysuhintással megpördült, és éles fogait a másik felé csattintotta.

A hátam mögött a hangok egyre erősödtek, három ember közeledett felmentő seregként. Azt hittem azért jöttek, hogy kimenekítsenek a sárkányok közeléből, de éppen annyira ügyet sem vetettek rám, mint én őrájuk. Ahogy hátrapillantottam, a vállam felett láttam, hogy tekintetük egy pontra szegeződik az égbolton. A két sárkányt figyelték, nekik kiabáltak, de nem értettem, milyen nyelven beszéltek. Nem értettem, mit mondtak nekik. Az agyam hátsó, alig használt részében felfogtam, hogy ez több mint különös, mert a megmentőm szavait tisztábban értettem, mint bármi mást egész addigi életemben.

Amikor visszafordultam a két hatalmas állat felé, meglepő látvány tárult a szemeim elé. Az imént még a domboldal tetején viaskodtak egymással, mostanra azonban megdöbbentő közelségbe kerültek hozzám. Mint két hatalmas tornádó, mellső lábaikkal egymásba kapaszkodtak és pörögtek körbe a levegőben. Szárnyaikkal, mintha kezek lettek volna, minden egyes suhintással erős ütést mértek a másik fejére. Végül a kék sárkány meglódította hátsó lábait, és karmait belemélyesztette a másik oldalába.

Megmentőm fájdalmát mélyen átéreztem – a bordáim és a karom, ahol szorított minden bizonnyal örökre viselni fogja ennek az éjszakának a nyomát –, segíteni akartam rajta, de fogalmam sem volt, hogyan segíthetnék.

Nem mozdultam, pedig egyre közelebb suhogtak a hatalmas szárnyak körülöttem. Az emberek mögöttem kétségbeesetten kiabáltak, de továbbra sem értettem, mit beszélnek. Tétlenül ácsorogva a harc alatt figyeltem az eseményeket. Úgy tűnt, mintha a megmentőmnek titulált sárkány nem akarná bántani a másikat. Egyfolytában azon volt, hogy mögé kerülve lefogja a szárnyait, hogy legalább a földön tarthassa, azonban a kék pikkelyes egy másodperccel mindig megelőzte.

Az emberek körém értek, érzékeltem, hallottam őket, és már nem is foglalkoztam vele, hogy nem értem, amit mondani akarnak. Az egyikük, egy idősebb férfi hosszú, ősz hajjal és szakállal valamit a kezembe nyomott, majd rohant tovább a társaival együtt. Az a valami egy méteres, fekete bot volt. Henger alakú, az anyaga mintha műanyag lett volna, de a súlya miatt nem voltam benne biztos. Volt rajta egy gomb, de féltem, mi történik, ha megnyomom, ezért inkább békén hagytam.

– Ne engem, ostobák! Hero vagyok! Őt fogjátok... – a hang a fekete pikkelyes sárkány felől érkezett, akit a pillanat alatt, míg elbambultam, az emberek a botokkal valahogy a földre vitték. A botok végeiből elektromosság szikrázott fel valahányszor odanyomták a sárkány bőréhez. Hero... legalább tudom a nevét, azonban azt, hogy mi tévő legyek, továbbra sem tudtam.

A kék pikkelyes sárkány egy pillanatra – összezavarodva az események váratlan fordulatától – dermedten bámulta a fajtájabelit. Nem értettem, mi folyik itt, de amikor láttam, hogy támadásra emeli a lábait, azonnal kattant az agyam. Utólag visszagondolva talán ekkor kattantam meg véglegesen, mindenesetre amennyire az állapotom engedte nekilódultam, nehogy bárkinek is árthasson a fenevad.

Szerencsém volt, nem figyelt rám, ezért könnyedén az oldalához tudtam férkőzni. Kiszemelte a célpontját, aki leghátul állt az emberek közül. Egy fiatal fiú, talán egy-két évvel lehetett fiatalabb nálam, és ha nem segítek, a bestia bizonyára lecsap rá hatalmas karmaival. Gondolkodás nélkül, minden erőmet beleadva a mellső lába mögé böktem a botot, közben lenyomtam a gombot rajta. A fenevad fájdalmasan felordított, de tett egy lépést előre a fiú felé. Ezúttal beljebb nyúltam, így reméltem, hogy elérem hasának érzékenyebb pontját. Újra benyomtam a gombot, mire a sárkány összerándult, aztán a hátára vágódott.

A fenevad fájdalmasan nyüszített, de én csak nyomtam a gombot. Nem engedhettem el. Nem engedhettem, hogy bántsa a fiút. A fenevad már alig mozgott, de én belekapaszkodtam mellső lábába, és tartottam az elektromos botot.

Hirtelen csönd lett körülöttem, csak a sárkány elhaló hörgése hallatszott. Hatalmas fekete kéz simult az enyémre, amelyik a botot tartotta. A hüvelykujjam egészen elgémberedett, olyan erővel szorítottam a gombot. Egy erős kar fonódott a derekam köré és lefejtett az állat lábáról, hogy óvatosan a talpamra állítson. Csodálkozva néztem fel, és újra láthattam a megmentőm gyönyörű kreolbőrét, melyen szinte világítottak smaragdzöld szemei.

Arcán hitetlenkedés tükröződött, de nem csak az övén. Az emberek valami ruganyos kötelet rögzítettek a kék pikkelyes ernyedt teste köré, majd mikor ezzel végeztek, körém gyűltek. Arcukon érzelmek sora vonult végig, hogy aztán felváltva vissza-visszatérjenek újra és újra. Döbbenet, hitetlenkedés, undor, ámulat... Hosszú sor. Én leginkább értetlenséget éreztem, és végtelen fájdalmat, és nem értettem, hogy ha egyszer ezek az emberek ismerik ezt a két sárkányembert – ezt még gondolatban is nevetséges volt kimondani –, akkor hogyhogy összekeverték őket?

Zsongott a fejem. Válaszokat akartam, de elfogyott minden vésztartalékolt energiám. Térdre estem, a megmentőm utánam kapott. A kezemet fogta, mint amikor két idegen bemutatkozik egymásnak, és ő is előttem térdelt a sárban.

– Hero... – nyögtem nehezen. A bordáim már nem tompán, inkább élesen szúróan fájtak. Nehezemre esett egyszerre beszélni és levegőt venni.

– Igen, a nevem Hero – felelte tétován, miközben úgy nézett rám, mintha bármelyik percben felrobbannék.

– Köszönöm neked... Az én nevem Giselle.

A világ megfordult körülöttem, fejjel előredőltem, és minden bizonnyal arccal a sárban landolok, ha fel nem fogja az esésemet. Félájultan éreztem, ahogy a talaj eltűnik alólam – újra a karjaiban tartott, közben azon a számomra ismeretlen nyelven parancsokat osztogatott a társainak. Nem indultunk el még egy jó darabig, mintha várnánk valamire.

– Orange... – súgta az éjszakába Hero csöndesen, kicsit talán csalódottan.

Kinyitottam a szemeimet, hogy megnézzem, egy ilyen nap után még mi lehetne meglepőbb. Kerestem a sárkányt, de hűlt helyét találtam. A helyén a kötelek között egy karcsú, fiatal lány feküdt. Telt idomait nem fedte semmi – a fiatal fiú, akinek nem sokkal ezelőtt a vesztét okozta, éppen betakarta egy kockás takaróval, aztán az öreg a karjaiba emelte. Az agyamnak abban a bizonyos alig használt részében tudomásul vettem, hogy ez a törékeny, gyönyörű lány ugyanaz a hatalmas, és félelmetes bestia, akinek az oldalába elektromos fegyvert nyomtam.

Hero mondott valamit a többieknek, aztán végre elindultunk a narancssárga fény felé odalenn a völgyben. Végig ébren voltam, igyekeztem nyitva tartani a szemeimet, melyekre ólomsúllyal nehezedtek az aznapi események. Hero karjában ringatózni, hallgatni egyenletes szívverését, érezni szaggatott légzését kifejezetten megnyugtató volt számomra. Mielőtt engedtem a kellemes sötétségnek, hogy magába zárja elmémet, az utolsó dolog, amit láttam egy felirat volt a fogadó fából készült ajtófélfájára vésve míves betűkkel: Narancssárga rózsaszál. Éreztem, hazaérkeztem.

Virágillatra ébredtem. Körbejárta a testem, sőt, bekúszott egészen a lelkemig. Kellemes volt, bár kissé fanyarabb, mint egy testes vörös rózsáé. Ahogy kinyitottam a szemem, szinte azzal a gondolattal vissza is zártam. Fogalmam sem volt, hol vagyok, másrészt megrohantak az előző éjjeli – vagy éppen aznap hajnali – események.

Megmozdultam, hogy felüljek. Tompán érzékeltem a tiszta, friss, ropogós ágyneműt, és a vastag egyáltalán nem takarószerű valamit, amivel betakartak. Kellemes volt és meleg. El bírtam volna viselni a hátralévő életemben, hogy minden reggel ilyenben ébredjek.

Újra megpróbáltam kinyitni a szemeimet, és bár erősen hunyorítottam, azért sikerült. Már értettem, miért vakított el első pillantásra a szoba: minden sárga volt, és ha ez nem lett volna elég, akkor még telepakolták míves vázákban sárga rózsákkal. Szerencsére nem a citromsárga változattal, hanem a kellemes narancssárgával.

Kacagást hallottam, ami üdítően hatott összezavarodott fejemre. Kibújtam a meleg valami alól, és a kis szoba hatalmas ablakához léptem. Csak ekkor tűnt fel, hogy valaki egy ódivatú, túlságosan mélyen dekoltált hálóinget húzott rám. Ami a legkülönösebb volt, az a bordám. Nem fájt... egyáltalán semmit nem éreztem, sőt, a karomra pillantva eltűntek a megmentőm ujjnyomai is.

Az ablakon kinézve döbbenetes látvány fogadott: a fiatal lány, akit előrelátóan azonosítottam az agyamban a bestiával, a fogadó előtti kedves kertből narancsszínű rózsákat vágott le és gyűjtögetett egy kupacba. Illusztris látványt nyújtott, de nem volt összeegyeztethető azzal a képpel, amit tároltam róla előzőleg. Az anyám bizonyára azt mondaná erre, hogy a külső nem minden. Soha nem gondoltam, hogy ennyire igaza lehet.

– Orange... – hangzott fel mögöttem egy kedves, szelíd hang, én mégis rémülten ugrottam egyet.

Megpördültem és riadtan néztem az idős nőre, aki azon a különös nyelven próbált megnyugtatni. Láttam rajta, mennyire igyekszik biztosítani, hogy nem fog ártani nekem. Bár a nyelvezetét nem értettem, ennyit azért sikerült kihámoznom a barkóbájából. A ruházata teljesen hétköznapi volt, fehér haját szoros kontyba fogta össze a tarkóján, vékony kezeiben egy tálcát szorongatott, míg fejével erősen az asztal felé integetett. Bizonytalanul bólintottam, mire odatotyogott, letette a tálcát, majd megfordult és anélkül, hogy még egyszer hozzám szólt volna, távozott.

Felvettem az ágyam végében talált ruhákat, amikről gyanítottam, hogy a sárkánylány szekrényéből hiányzott, de igyekeztem nem gondolni erre. Elfogyasztottam a tálca nyújtotta élvezeteket, és biztos voltam benne, hogy életembe soha nem ettem ehhez hasonlót.

Tétován megálltam a szoba közepén, és mint egy végszóra, valaki kopogtatott. Bepánikoltam, most mit mondjak? Mielőtt azonban bármit mondhattam volna, meghallottam az egyetlen hangot, ami ebben a felfordult világban bizalommal töltött el.

– Arra gondoltam, hogy volna kedved sétálni velem a környéken – mondta csendesen Hero, hangjából sütött a bizonytalanság.

Egy pillanatig tétováztam, azonban arra az elképzelésre jutottam, hogy ha bántani akartak volna, akkor minden bizonnyal eszméletlen állapotomban tették volna, nem ekkor, amikor már képes vagyok a védekezésre. Mélyet sóhajtottam, és hátravetettem vörös fürtjeimet – ami meglepően tiszta és illatos volt, tehát valaki alaposan megfürdetett, míg aludtam. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy esetleg Hero.... Megráztam a fejem, és kinevettem magam a butaságom miatt.

Megragadtam a kilincset, ami szintén olyan furcsa volt, nem úgy, mint otthon, és kitártam az ajtót. Hero még jobban nézett ki, mint ahogy az előző estéről emlékeztem. Csokoládébőre fényesen csillogott a beszűrődő nap sugaraitól, arcán bizonytalan mosoly ragyogott érzéki ajkai körül, szemeiben megértő gyengédséget véltem felfedezni, bár ezt inkább betudtam az eszméletlenségnek.

– Szia! – üdvözölt óvatosan, mire arcomon átsuhant egy bizonytalan mosoly. Az ajtó mögött rejtőztem gyáva módon, és tisztában voltam vele, hogy ha akarná, kirángathatna innen egy pillantás alatt. Ő azonban nem akart. Lenézett rám, és felém nyújtotta az egyik hatalmas kezét. – Mehetünk?

Nem feleltem, de egy gondolatnyi tétovázás után meleg tenyerébe csúsztattam az idegességtől nyirkos, hideg kezemet. A szívem hevesen megdobbant, ahogy megéreztem a szorítását, és próbáltam nem gondolni arra, hogy mekkora karmok nőttek ezekből az ujjakból.

Kivezetett a házból, némelyik szobából idegen hangokat hallottam idegen nyelveken szólni egymáshoz, amiből továbbra sem értettem semmit. A ház előtt a lány és a fiatal fiú játszadoztak, mint két gyerek, de mindkettőt tizenhét évesnek néztem. Amikor észrevettek, egy pillanatra döbbenten bámultak felénk – a kezem továbbra is Heroéban pihent –, majd a lány törte meg a szoborjátékot. Felém rohant, és végtelen hálával zárt vékony kis karjaiba. Hollófekete haja és ragyogó kék szemei voltak. A bőre nem volt olyan sötét, mint Heronak, inkább volt tej-, mint étcsokoládé, de így is gyönyörű volt.

– Köszönöm neked! – súgta a fülembe, én pedig szégyenlősen mosolyogtam rá.

– Erre semmi szükség – feleltem az igazsághoz méltóan. Más minden bizonnyal ugyanígy cselekedett volna a helyemben.

Nem voltam teljesen tisztában azzal, mi miért történt akkor este, de biztos voltam benne, hogy nem akarnak ártani sem nekem, sem másnak.

– Érted, amit mondok... – nevetett boldogan, nem tudtam eldönteni, ez kérdés vagy kijelentés volt.

Válasz nélkül hagytam, de totál idiótának éreztem magam. Persze, hogy értem, amit beszél. A nagyobb nyelvi fejtörést rajtuk kívül mindenki más jelentette. A szemem sarkából láttam, hogy Hero int a fejével, Orange pedig rábólint.

– Akkor még beszélünk. Egyébként a nevem...

– Orange. Tudom – mosolyogtam rá félszegen, mire ő boldogan kacagva rohant elmesélni a fiúnak, mi történt.

Hero megszorította egy kicsit a kezem, éreztem magamon kutakodó tekintetét, de nem mertem ránézni. Lassan indultunk tovább, magunk mögött hagyva Orange lelkendezését.

– Mióta aludtam? – kérdeztem révületemből felébredve. A környéknek nem volt vihar utáni illata, a napsütés még a legapróbb lyukakba is bevilágítottak. A tiszta kék égen csupán néhány bárányfelhőfoszlány úszott, egyébként semmi nem törte meg az idilli képet.

– Három napja – felelte Hero, és úgy tűnt, mintha kinevetne.

– Mi az?

– Annyi kérdésre, sőt rengeteg támadásra számítottam első megnyilvánulásként tőled, erre te egy ilyen aprósággal hozakodtál elő... – legyintett a levegőben, nem értettem, miért tartja ezt annyira fontosnak, ő viszont félreértette, nekem miért volt az. – Vár téged valaki? Értesítsünk valakit?

– Nem. Ez csak kíváncsiskodás volt a részemről – biztosítottam. – Senkinek nem hiányzom.

– Szeretnél kérdezni valamit? Vagy csak vágjunk bele a közepébe?

– Nem tudom, mit szeretnék – feleltem őszintén. Elengedtem a kezét, és gesztikulálással próbáltam vele érzékeltetni, ami végbement bennem. – Rengeteg kérdésem van, de egyelőre nem tudom sorba rendezni őket... nem tudom, mi a valóság... melyik része igaz mindannak, amit láttam, amit átéltem, és melyik része a misztikum.

Hero egy pillanatra lehunyta a szemeit. Talán mégsem készült fel ekkora kifakadásra a részemről.

– Minden igaz, amit láttál. És minden igaz lesz, amit elmesélek neked, de mire végzünk, el kell döntened, hogy mit felelsz arra a kérdésemre... – kis szünetet tartott, majd felnyitotta szemeit és rám nézett. – Velünk maradsz? – újabb szünet. Szemeiben fájdalom tükröződött.

– Miért fontos, hogy értem, amit Orange mond? – kérdeztem gyorsan, mert erre a kérdésre ebben a percben semmit nem tudtam volna felelni.

Hero ajkain halvány mosoly tűnt fel.

– Nem csak őt érted, hanem engem is. Nem beszélünk egyetlen ismert emberi nyelven sem! A mi nyelvezetünk bonyolultabb és ősibb valamennyinél, amit valaha felfedezett az ember – magyarázta, és közben átjárta az a lelkesedés, mint nem sokkal ezelőtt Orange-t. Bocsánatkérőn mosolygott rám. – Ne haragudj ránk emiatt, de hosszú évek óta nem beszéltünk egymáson kívül senkivel sem fennhangon.

– És azok az emberek...?

– Az emberi elme nem olyan bonyolult, mint hiszik. A gondolataikon keresztül kommunikálunk velük.

Erről eszembe jutott még egy dolog.

– Azon az estén úgy tűnt nekem, mintha nem tudnák rólatok, melyikőtök melyik. Nem értem, miért. És miért támadott nekem, amikor... amikor... – bosszúsan sóhajtottam, nem bírta elhagyni a szám azt a bizonyos szót.

Hero elmosolyodott egy pillanatra, majd elkomolyodva vágott bele az igazság feltárásába. Apró darabok egy kirakósból. Halványan már lehetett sejteni, mit fog ábrázolni a kép, de nagyvonalakban még rejtve maradt.

– Sárkányok vagyunk. Sárkányemberek. A világod tele van hozzánk hasonlóval, alakváltóknak hívjuk magunkat. A génekkel együtt öröklődik ez az átok és nem szűnik meg soha. Az új alakváltók még nehezen uralják ezt, és gyakran csinálnak olyan őrültséget, mint amit Orange tett a minap – az érzelmek váltakoztak az arcán. A haragot gyűlölet, a gyűlöletet sajnálkozás váltotta. – Nem akart téged bántani, engem meg aztán végképp nem, de gondolj csak bele! Az egyik pillanatban még ő is csak egy fiatal, gyönyörű lány, mint te, a másikban pedig...

Újabb szünetet tartott. Türelmesen vártam, míg összeszedi a gondolatait, közben próbáltam megemészteni a hallottakat. Sikertelenül. Rájöttem, hogy egyszerűbb simán elfogadnom, amit mond nekem, mert ha sokat agyalok rajta, akkor biztosan becsavarodok.

– A helyiek ismerik a titkunkat, tudják, hogy nem eszünk emberhúst, sem hercegnőket. Segítenek a húgomat kordában tartani, amikor átváltozik...

– A húgod? – visszhangoztam döbbenten.

– Családi dolog, tudod, gének... Tehát, ahogy nem beszélnek a nyelvünkön, úgy nem látnak közöttünk különbséget. Teljesen egyformák vagyunk nekik.

– Akkor én miért láttam?

– Láttad? Azt hittem, csak hallottad...

– Orange pikkelyeit kéknek, a tiédet feketének látom – magyaráztam neki, közben szemügyre vettem a fogadót. A falai narancssárgák, a környékén narancsszínű rózsák hevertek. Apró bokraik szinte mindenfelé fellelhetőek voltak, amerre a szemeimmel elláttam.

Furcsán elgondolkodva nézett rám, zöld szemeiben tengernyi fájdalom. Aztán igyekezett összeszedni magát, nekem pedig újabb kérdés jutott eszembe, bár nem felejtettem el, hogy egyre máris kivédte a választ.

– Hol vagyunk most? – értetlenül nézett rám, mire igyekeztem érthetőbben fogalmazni. – Úgy értem, helyileg. Nem értem, milyen nyelven beszélnek az emberek, titeket viszont kristálytisztán...

– Európában, Magyarországon. Nagyon ősi, harcos nép volt. Mára már kevésbé az, de így is akadnak harcos szellemű emberek közöttük – mosolyodott el Hero. Látszott, hogy nagyon szeret itt élni, imádja a húgát, és növekedett bennem egy érzés – szavaival táplálta, egyre nagyobbra, de próbáltam tudomást sem venni róla.

– Hogyan gyógyultam meg ilyen hamar?

– Orange volt – jelentette ki, mintha ez mindent megmagyarázott volna. – Amikor magához tért, és megtudta, mit tett, sírni kezdett.

Értetlenül bámultam rá. Ez nagyon kedves volt a lánytól, akinek elektromos botot nyomtam a hasához, de nem volt világos, hogyan segített ez rajtam.

– Nem értem...

– A sárkányok könnye gyógyító – tette hozzá Hero.

Zöld szemeit rajtam pihentette, tekintetében különös melegség, arcán kétségbeesés és bizonytalanság tükröződött. Tudtam, hogy nagyjából ismertette velem a létezésének történetét, és bár még sok volt a miért és még több a hogyan, de a beszélgetésünk végére értünk. Nem voltam biztos benne, hogy az időközben született elhatározásomat hangosan is kibírom mondani, ezért próbáltam húzni az időt.

– Hogy lehet, hogy én értelek benneteket?

Hero mélyen beszívta a levegőt, majd lassan kieresztette. Számított erre a kérdésre, de nem örült neki. Igyekeztem a pánikot leküzdeni, de a gombóc a torkomban egyre csak nőtt. A szél feltámadt, meglebbentette a hajamat, és előrefújta a vállamra. Elszáradt rózsaszirmokat sodort előttünk a szél, hömpölygette néhány métert, majd a magasba emelve hirtelen magára hagyta, így a szirmok engedve a gravitáció erejének ernyedten hulltak vissza a földre.

– Miért van itt ennyire sok narancsszínű rózsa? – kérdeztem meg sem várva a válaszát az előző kérdésemre.

Felnevetett mély hangján, mire borzongás futott végig rajtam.

– Ez a mi fogadónk, évezredek óta itt élünk – magyarázta a távolba meredve, mintha gondolatban visszautazott volna az időben. Erről újabb kérdés jutott az eszembe: vajon hány éves lehet igazából? Azonban tisztában voltam vele, hogy mielőtt újabb kérdésekre adna válaszokat, még nekem is felelnem kell az ő egyetlen kérdésére. – Az idők során rájöttünk, hogy a fiatal alakváltók nem szeretik ezt a virágot, sem az illatát, sem a színét. Zavarja őket, kábítja és felbosszantja, mindenesetre képtelenek a közelébe férkőzni ennek a helynek. Orange is csak emberi alakjában imádja ennyire, de amikor átváltozik képtelen megmaradni itt. Próbálunk vigyázni rá, de olykor nem lehet megfékezni.

– Mint akkor éjjel...

– Igen – felelte, majd visszatért egy korábbi témánkhoz. – És nem tudjuk, te miért értesz bennünket. A másik dolog még jobban meglepte a helyieket. Sokan irigyelnek téged most emiatt. Mindent megadnának, hogy beszélhessenek velünk, vagy lássák köztünk a különbséget. Akkor éjjel is összekevertek bennünket, azt hitték én vagyok Orange, ezért próbáltak lefogni. De te végig tudtad, ki vagyok... Igaz?

Bólintottam. Túl sok volt az információ, az agyam hadakozott, nem akarta tényként felfogni mindezt. Volt valami, amit mindenképpen tudni akartam, mielőtt elmondom, mit gondolok. Szemeimmel a fogadót figyeltem, mert képtelen voltam ránézni. Éreztem, ahogy a vér az arcomba szökik már a gondolatra is, de tisztában kellett lennem, mire számítsak.

– Azért szeretnél maradásra bírni, mert jobban megértethetnéd magad a helyiekkel? – utáltam magam, amiért remegett a hangom. Sőt, nem csak a hangom, hanem szinte mindenem. A kocsonya hozzám képest atombiztos betonbunker volt.

Egy pillanatra néma csend feszült kettőnk között. Amikor beszélni kezdett, hallottam a hangján, hogy mosolyog.

– Soha nem hittem, hogy létezhet olyan ember, mint te. Nem értem, miért történik ez velünk, így azt sem tudom, hogy miért érted a nyelvünket, és miért tudsz különbséget tenni közöttünk, amikor senki más nem – elém lépett, egyik kezét az állam alá tette, és gyöngéd erőszakkal kényszerített, hogy ránézzek, másik kezével hátrasimította vörös tincseimet. Nem húzta el ezután sem, hanem a nyakamnál pihentette, ujjával a tarkómat cirógatta. – Először eddigi életemben nem érzem a magányt. Tehát, hogy a kérdésedre válaszoljak... – szemei rám villantak, arcán huncut mosoly ragyogott fel. – ... egyáltalán nem azért szeretném, hogy maradj!

– Hát... – mosolyogtam rá vissza, közben szívem heves ritmusát próbáltam uralmam alatt tartani. – Hogy a kérdésedre válaszoljak: igen! Itt maradok veletek.

Izgatott boldogságom az arcán tükröződött. Elindultunk visszafelé, és ahogy éreztem kezét az enyém köré fonódni eufória szabadult fel bennem. Nem hittem volna, hogy egyszer hálás leszek a mostohaapámnak, amiért kihajított rozoga Fordjából egy sárkány karmaiba. Tudtam, hogy ennél nagyszerűbb dolog soha nem is történhetett volna velem, hiszen új életet kezdhetek tökéletesen tiszta lappal ezen a helyen, amelynek neve: Narancssárga rózsaszál.



vége