MIDNIGHT SUN

A Kárhozottak Krónikásai

2010-08-16T00:41:00.000-07:00

A legenda úgy tartja, öt harcos vált átkozottá egyazon napon. Az Érzékszervek átkának ponderáns súlyával kell harcba szállniuk az ártatlanok védelmében, a Lelketlenek ellen.

Tristan, a Némaság-

Gabriella, a Látás-

Gamaliel, az Ízlelés-

Alana, az Érintés-

Storr, a Hallás Átkának foglya.

Gondolkodás, tétovázás nélkül gyilkolnak évszázadok óta. Testvérekké váltak, mégis magányosan élnek. Az átkot csupán az igaz szerelem erejével lehet megtörni. Egy társ, akit az istenek a számukra teremtettek, és akinek a meghódítására hét napot kapnak, ha eljön az idejük.

Hét nap, hogy meggyőzzék kijelölt társukat szerelmük valódiságáról.

Hét nap, hogy elfogadtassák hiányosságaikat.

Hét nap, hogy szerelmük viszonzásra találjon.

Mindezt a Lelketlenek állandó veszélyt jelentő árnyékában.

Az öt harcos mellé a Sors Krónikást rendelt. A Kárhozottak Krónikásainak elmesélése folyamán figyelemmel követhetitek a harcosok hét napját.

Tristan Krónikása – Tyna

Gabriella Krónikása – Akasha

Gamaliel Krónikása – Spirit Bliss

Alana Krónikása – Angyal

Storr Krónikása – benina

Öt harcos, öt Krónikás, öt történet.

Amíg a hetedik nap véget nem ér.

SZEPTEMBER 05.!!!!!!!!

Keringő a halállal

2010-07-02T08:34:00.001-07:00

Edward szemszögéből Bella szülése, mert sokan keretétek :)

Keringő a halállal

"Mentsd meg őt. Mint Ephraim örököse, engedélyezem neked, a szavamat adom, ez nem fogja felrúgni az egyességet. A többiek majd szemrehányást tesznek nekem. Igazad volt – nem tudják tagadni jogosságom, el kell, hogy fogadják."

Jacob szavai megkönnyebbüléssel töltöttek el. Legalább emiatt nem kellett idegeskednem. Napok óta, sőt, mióta elkezdődött ez az egész révület, egyfolytában ez a probléma kattogott az agyam hátsó részében. Néha már én is azt gondoltam, mint Alice: fájt a fejem. Szerencsére ebben a dologban jobban számíthattam Jacob érzelmeire, mint azt ő gondolta volna. Tudtam, hogy nem akarja elveszíteni Bellát.

Persze önmagában ez kevés lett volna, de ott motoszkált még az agyában a tudat, hogy Bella is ezt akarta volna. Nem Jacob döntése volt, ő csak jóváhagyta az őrületet. Amihez a dédapjának és Samnek nem volt elég bátorsága, ő megtette – fenntartásokkal, de megtette. Elfogadni, hogy a szívéhez legközelebb álló emberből hamarosan valami olyan lény fog válni, aminek az elpusztítására ő létrejött... nos, bizonyára nem lehetett könnyű.

– Köszönöm – súgtam neki olyan halkan, nehogy Bella meghallja.

Rosalie persze így is hallotta, hiába figyelt olyan nagyon Bellára, azért az egyik fülét kézen fogva az egyik szemével mindig Jacobon tartotta.

"Majd mindjárt hasra is esek előtte... milyen nagylelkű kutyuska!" – gondolatai maró gúnnyal teltek meg, mire vetettem rá egy figyelmeztető pillantást.

Semmi szükség nem volt házon belüli viszályra. Már csak egy nap... Egyetlen elátkozott, szenvedéssel elmélyített nap, aminek – legnagyobb rémületemre – még Carlisle sem tudta, mi lesz a vége.

Meghasonlott tudatom a skizofrénia tüneteit produkálta. Egyik részem ujjongva várta a pillanatot, amikor végre megpillanthatom a gyermekemet. Soha nem gondoltam, hogy ekkora izgalmakban lesz részem több mint százévesen, az pedig vámpírrá válásom óta soha nem fordult meg a fejemben, hogy apa legyek.

Másik részem a pokol tüzeit kívánta annak az aprócska lénynek, aki ennyire megkínozta Bellát. Az én Bellámat, akinek a makacssága mindig győzedelmeskedett az én önzőségem felett. Az a valaki hamarosan a világra jön, Bella pedig soha többé nem lesz Bella. Mindegy, hogyan végződik ez a dolog, biztosan tudtam, hogy valamelyest megtörik ebben a szülésben.

– Nos, hogy telt a napod? – fordult Jacobhoz Bella, mire csaknem felnevettem hitetlenkedve.

Csak Bella volt képes a hasában ki tudja kivel, hatalmas fájdalmak közepette, teljesen legyöngülve úgy csevegni egy kutyával, mintha teljesen hétköznapi események pörögnének körülötte. Végtére is... számára ez is lehet hétköznapi, ha azt vesszük. Amióta megismert engem, szinte semmi köze nem volt a hétköznapi élethez, az emberekhez pedig a genetikáját leszámítva még kevesebb.

– Remekül – felelte Jacob, de neki nem sikerült annyira fesztelenül megütnie a hangnemet. Ideges volt, láttam a fejében. Csodálkozva vettem észre, hogy nem izgatja magát a társai miatt – ezt a problémát félretette későbbre –, és sokkal jobban izgatta magát Bella holnapja miatt. – Elmentem kocsikázni. Lógtam kicsit a parkban.

– Jól hangzik – mosolygott Bella gyöngén.

Fájdalmas volt számomra már az is, ahogy néztem. Figyeltem a testét, mely gyöngébb volt egy fűszálnál is, de amelybe acélos szívet ültetett a természet. Ez a szív volt az életem, most mégis tehetetlenül néztem, ahogy szenved.

– Persze, biztosan – hagyta rá Jacob.

– Rose?

– Már megint? – kuncogott fel Rosalie.

Bella egyre gyakrabban kérte a nővéremtől, hogy segítse ki, mert az anyagcseréje felgyorsult, és mert a bébije úgy helyezkedett, hogy ráfeküdt a hólyagjára. Rosalie örömmel pátyolgatta Bellát. Láttam a fejében, hogy az egész létezése alatt, először érzi magát igazán boldognak. Bella volt az ő bébije, míg a kicsi ki nem bújt a hasából.

– Azt hiszem az utóbbi pár órában 2 gallont ittam meg – mentegetőzött Bella, de amikor Rose az ölébe emelte, képtelen kérés szakadt fel belőle. – Mehetek a lábamon? A lábaim elmerevedtek.

– Biztos vagy benne? – kérdeztem megriadva a gondolattól, hány dolog történhet, ha valami rosszul sül el. Én szerettem volna őt a fürdőbe is hordani, de pirulva utasította el akárhányszor előhozakodtam a témával. Rosalie rettentő elégedett volt magával, és óvta Bellát minden mentális és fizikai behatásoktól. Mintha Bella lenne a tojáshéj, amiben a kicsi Rosalie növekszik. Rose nem bánta, ha a tojás összetörik, csak a benne élő apróságnak baja ne essen.

– Rosalie majd elkap, ha nem bírnának el a lábaim. Ami könnyen megtörténhet, mióta nem használtam már őket.

"Nem jó ötlet, Edward! Nagyon gyenge!" – sugallta felém Rosalie, de egy pillantással beléfojtottam az ellenkezés szikráját is.

Gyönyörű arcán dühös grimasz suhant át, de szó nélkül a lábára helyezte Bellát, aki vékony karjait bizonytalanul széttárva próbálgatta, elbírja-e a saját súlyát. Belesajdult halott szívem, ahogy figyeltem, milyen nehezen találja meg az egyensúlyát, amivel egyébként is problémái voltak. Ezt tettem vele. Az önvád jobban mardosott belülről, mint a hosszú ideje kihagyott vadászat miatti vérszomjam.

Carlisle hívott, hogy menjek velük vadászni, de képtelen voltam magára hagyni Bellát. Egyfolytában attól rettegtem, hátha éppen abban a pillanatban történne valami, míg távol vagyok.

– Ez jólesik – sóhajtotta megkönnyebbülten, aztán kecses iróniával, mégis gyöngéden nézett le méretes pocakjára. – Pfúj, mekkora vagyok...

Gyönyörű volt. Még ekkora pocakkal, mégis satnyára soványodva, ahogy a bébi leszívta minden energiáját és életerejét. Minden állapotában imádtam, és szenvedtem, amiért ezt tette vele az önző szerelmem, amibe belerángattam.

– Egy napig még...

Gyöngéden végigsimított hatalmas domborulatán, ahová az ő fejében a fiunk fészkelte be magát. Az ő apró Edward-Jacobja... Döbbenetesen működött az agya, semmi életre való nem fért el benne. Két szörnyet cirógatott a hasában, és képes lett volna az életét... a mi életünket feláldozni érte.

Hallottam Jacobot, hallottam a szenvedését, és elfogott a szánalom. Tovább akar nélküle élni. Már csak arra vágyott, hogy kiadhassa a bánatát valahol távol tőlünk és a falkájától. Szánalmas. Az én fejemben meg sem fordult, hogy ha netán rosszul sülne el ez a dolog, ha véletlenül kihagytam valamit a számításaimból, és Bella valóban elhagy engem, akkor tovább létezzek nélküle – természetesen a Volturri elé vetem magam.

"Edward, valami történik!" – szuggerálta felém Alice, de már én is láttam a fejében.

Jacob jelenléte lelassította az előrelátást, a vízió csupán néhány másodperccel előzte meg a valóságot.

– Minden rendben – mondta a magzatnak Bella. Innentől kezdve megállíthatatlanul pörögtek az események. A véres csésze lezuhant a karfáról, Bella ijedten kapott utána. – Hoppá!

A csésze hangos koppanással ért földet, a vér, mint vörös tintapaca folyt szét alatta. Bella először szomorúan nézte a művét. Szinte hallottam, amint saját magát vádolja az ügyetlensége miatt.

– Óh, ne! – nyögte sajnálkozva, a következő pillanatban hangos reccsenés hallatszott a hasa felől. Sikoltása ledermesztett bennünket, Rosalie sem tudott mit mondani, csak tartotta Bella derekán a kezét, mintha valahogy tudna ezzel segíteni. – Ó!

Bella összeesve omlott nővérem karjaiba.

– Bella? – szólítottam rémülten.

Ő azonban nem felelt. Rám nézett, szemeiben a végtelen szerelem, és az elvárás hatalmas súlya máris a vállaimat nyomta. Meg kellett tenni, eljött az én időm. Bármennyire húztam, halasztottam, nem volt választásom. Vagy hagyom meghalni, vagy kiszedem belőle a magzatot, és olyanná teszem, mint én vagyok. Hogy megfosztom-e a lelkétől, már mellékes volt. Csak életben kellett maradnia. Bármilyen módon életben kellett őt tartanom.

Rosalie rémülten figyelte Bellát, ahogy a teste ívben hátrafeszült, a feje lehanyatlott, közben sikoltott. A sikolya tele volt fájdalommal, semmi kétségbeesés, semmi feloldozás kérés... semmi, csak a végtelen fájdalom. Aztán a hangja elfúlt, torkából felbugyogott a vér, én pedig végre magamhoz tértem a döbbenetből.

Hallottam az apróságot odabenn – nem tudta, mi történik vele, de nem akart ártani Bellának. Megijedt, már nem érezte magát biztonságban odabenn. Kereste a kényelmesebb pozíciót, és hiába próbált óvatosan fordulni, már nem fért el. Mindkettejüknek fájt a másik.

– Edward, elkezdődött! Miért kezdődött ilyen hirtelen? Hol van Carlisle? Azonnal ki kell venned belőle, mielőtt még baja esik – hadarta Rosalie, de nem fejtette ki, hogy melyikükre gondolt.

Felrohantunk az emeletre, hallottam Jacobot magunk mögött – a léptei éppen olyan nehézkesek voltak, mint a gondolatai. Félt és féltett. Rettegett, de nem attól, hogy elveszíti Bellát, hanem attól, amivé válhat, ha oda kerül a sor. Már bánhatta volna, mégsem tette, hogy áldását adta a tervünkre. Ő egyszerűen csak félt a jövőtől.

Ahogy én is. Rosalie az asztalra fektette Bellát, aztán levágta a ruháját. Tébolyultan figyeltem szerelmem kínját, ahogy küszködve próbál levegőhöz jutni, közben a gyerekem kétségbeesetten igyekszik mozdulatlanul megfulladni a hasában. Egyek voltak, a fájdalmuk különbözött, de egyformán szenvedtek: az oxigén nem jutott el hozzájuk.

– Morfium! – ordítottam Rosalie-nak, aki már rohant is a tálcához, ahová előre oda volt készítve minden.

– Alice, hívd fel Carlisle-t telefonon! – kiabált kifelé Rose, miközben felszívott a fecskendőbe egy nagy adagot.

Mennyire gyűlöltem fájdalmat okozni neki. Fogtam a morfiumot, beleszúrtam a karjába, és egy nagyobb adagot befecskendeztem a véráramba. A vénája szinte elolvadt az erős szertől. Nem adhattam neki túl sokat sem, mert akkor a szíve idő előtt felmondta volna a szolgálatot. Ki kellett tartania, míg véget nem ér. A szavát adta... tudtam, nem csak nekem, és istenem, annyira erősnek akart tűnni, mégis annyira törékeny volt. Összetörten vártam, hogy hasson a szer.

Jacob gondolatai homályosan jutottak el hozzám, jelentéktelenek voltak ahhoz, hogy ebben a pillanatban a legkisebb figyelmemet is elvonja valami fontosabbtól. Nem akarta Bellát ruha nélkül látni, mintha ez most annyira számítana... Hülye korcs! Rosalie a babáért aggódott, Alice igyekezett valamit kiszűrni a homályos víziókból. Ő volt a leghasznosabb a jelenlévők közül, bár nem segített rajta sem, hogy Bella torkából időről időre sugárban ömlött a vére.

Visszatartottam a lélegzetem, próbáltam felemelni a testét, hogy sikerüljön valamelyest levegőt csempészni bele.

– Mi történik, Edward? – kérdezte Jacob, arcának barna árnyalata sápadt fehérbe ment át.

– Fuldoklik! – vázoltam a helyzetet tömören, de nem tudhatta, hogy mindkettejükről beszélek. – Biztos levált a placenta.

Bella sikoltása maró savként járta át a testem, vérének illata próbálta lekábítani az agyamat. Levegőre lett volna szükségem, a tűz azonban perzselte a torkomat. A méreg termelődött a számban – helyes, gondoltam, legyen minél több, hogy megkönnyítsük Bellának az elkerülhetetlent. Friss oxigénért küzdöttem, de a beszéd nem könnyítette meg a dolgomat. Nem engedhettem, hogy éppen most veszítsem el a józanságomat.

– Vegyétek ki! – parancsolta kétségbeesetten sikoltva. Fájdalmas pillantást vetettem rá. – Nem kap levegőt! Vedd ki MOST!

Az őrült fordítottsággal működő agya brutális iróniával még ebben a helyzetben sem önmagára gondolt. Gyötrődve, minden bűntudattal néztem rá. Visszatartottam a lélegzetem, úgy mormoltam neki.

– A morfium.

Még most is láttam bevérzett szemeiben a felháborodást. Nem értett egyet, de hát mikor tette azt, ha a saját biztonságáról volt szó?

– NEM! MOST! – ordította az arcomba.

Elkeseredetten figyeltem, ahogy egy újabb véráradat zubog kifelé a torkából. Hátradöntöttem a fejét, koncentráltam, és összeszorított fogaim között egy gondolatnyi levegőt szűrtem be. A maró fájdalom elöntötte a számat, a torkomat, őrjítő forrósága szinte az eszemet vette. Nem könnyítette meg a helyzetemet, hogy a nővéreim szenvedését sem tudtam kizárni a fejemből.

Alice behozta a haedsettet és Rose fülére csíptette, aki olyan gyorsan hadart Carlilsle-nak, hogy én is alig értettem. Hiába próbált másfelé figyelni, hiába fordított hátat, hallottam a sóvárgást a fejében.

– Mit csináljunk, Carlisle? Még egy nap lett volna... egyetlen rohadt nap, és te is itt lehetnél... Nem, csak lehajolt... Igen, hozzá képest ez viszonylag hirtelen mozdulatnak tűnt...

Megvitatták az eseményeket, közben figyeltem Bellám szenvedését. A kíntenger hullámai magasra csaptak a feje fölött, körülölelték törékeny testét, de ő küzdött a felszínen maradásért, és néha előbukkant a habok közül.

– Ki kell venni belőle... Még nem hatott...

Jacob csak kábán figyelte az eseményeket, a következő pillanatban Rosalie ott termett mellettem. Kezében az apró szike hatalmas bárdnak tűnt.

– Hagyd hatni a morfiumot! – ordítottam rá, és éreztem, hogy az őrület sötét fellege magába ránt. Az én törékeny Bellám...

– Nincs rá idő – sziszegte Rosalie legalább olyan kétségbeesett dühvel, mint én. – Haldoklik!

"Carlisle azt mondja, szétroncsolódhat annyira, hogy nem tudja a mérged sem helyrehozni! Elveszíted őket, ha nem teszünk valamit!"

Bella is, a bébi is fuldokoltak. Bella törékeny kis teste összerándult, ahogy Rosalie keresztben felvágta a hasát, de a sikolya valahol bennrekedt. Borzadva figyeltem, ahogy ömlik a vére, közben igyekeztem tartani a fejét, hogy a légutakból kifelé igen, de vissza már ne áramoljon semmi.

Rosalie gondolkodása beszűkült, elhatárolódott mindentől, és a gondolataiban nem láttam semmi mást, csak Bella csordogáló vérét. A csábító illat a nővérem fejéből az enyémbe is átcsapott, alig bírtam megtartani a józanságomat. Egyik kezemmel Bella fejét, a másikkal a hátát tartottam egyenesen, így képtelen lettem volna megakadályozni, hogy Rosalie idő előtt megharapja. Egyébként sem az ő mérge kellett...

– Ne, Rose! – ordítottam rá, bár tudtam, teljesen fölösleges.

Végre Jacob is kapcsolt, és rárontott Rosalie-ra. Hallottam a nővéremet, és teljesen ledöbbentem volna. A vágy a gyermek iránt eljutott a tudatáig – ahhoz a tudathoz, amit egyébként nem használt ebben az állapotában. Bella bébije segített neki, hogy kialakítsa az önkontroll egy formáját. Megengedte Jacobnak, hogy kiverje őt a szobából. Alice visszatartotta a lélegzetét, és az ajtóban átvette Rosalie-t Jacobtól. Homályosan érzékeltem, hogy Jacob megsérült, de ezzel igazán nem volt energiám foglalkozni.

– Alice, tüntesd el innen! – utasítottam, miközben próbáltam valami használhatót kiolvasni a fejéből. Ő azonban sajnálkozva nemet intett a fejével, és Jacob felé bökött, közben Rosalie-t tuszkolta kifelé a szobából. – Vidd el Jasperhez, és tartsd ott! Jacob, szükségem van rád!

A fiú meg volt illetődve, kicsit össze volt zavarodva, és elborzadt Bella látványától. Igyekezett kerülni a hasának a tájékát a pillantásával – inkább egyre kékülő arcára fókuszált. Nem volt időnk udvariaskodni, de tartottam tőle, hogy Jacob esetleg elveszti a fonalat, ha csak szimplán odavágom neki. Így próbáltam megfékezni a dühömet – meddig akar ott állni, és nézni, ahogy kékül –, és türelmes kérdést erőszakoltam ki magamból.

– Lélegezteted?

– Igen – vágta rá azonnal, majd ellenőrizte, tudok-e uralkodni az őrületen.

Bella vére persze átjárta mindenem, az illata őrjítően csalogatta minden egyes porcikámat, de tudtam, hogy ő Bella. Az életéért... a létezéséért volt minden figyelmem. Mindig is ez volt a fő motiváló rúgó. Mint egy egzakt tudomány, ahol mindennek megvan a helye, úgy én is tisztában voltam vele, halálos pontossággal, mi az, amit szeretnék: Bella. Bármilyen formában.

– Lélegeztesd! – utasítottam keményen. Közben arra gondoltam: Ez őrület! Hol van az isten? Mégis meg kell tennem! Hangosan azonban csak ennyit nyögtem – Kiveszem belőle, mielőtt...

Hallottam odabentről a bébit... Nem fért el. Fordulnia kellett. Rá akartam kiáltani: Kérlek ne! De késő volt. Mire megtaláltam a hangomat, már hallottam a hátborzongató reccsenést, ami egy utolsót rándított Bella testén.

– A gerince... – leheltem elszörnyedve, és képtelen voltam megmozdulni.

Homályosan hallottam, ahogy odalentről Alice újra hívja Carlisle-t, de már nem volt erőm a beszélgetésre koncentrálni. Bella gerince eltört! Mi van, ha mindennel elkéstem, és az örökkévalóság hátralévő részében nyomorék marad? Soha nem bocsátana meg nekem... Vagy elkéstem a méreggel, és már hiába próbálom megmenteni...

– Vedd ki belőle! – csikorogta felém Jacob, és a hangjából áradó érzelmek – harag, kétségbeesés, vád – magamhoz térítettek. – Most már nem fog érezni semmit!

Igaza volt. Már minden mindegy volt. Mindenesetre meg kellett próbálnom...

Óvatos, gyöngéd mozdulattal megtisztítottam a vér alatt fehéren elővillanó magzatburkot, mintha attól féltem volna, talán mégis fájdalmat okozok neki. Hallottam, ahogy Jacob egy nagy adag levegőt lehel a tüdejébe, vár egy tizedmásodpercet, aztán még egyet. És így tovább. Talán sikerülhet.

Egy pillanatra lehunytam a szemeimet, és hallgattam gyönge szívének feszített, fájdalmasan gyönge dallamát. Minden egyes dobbanásért küzdött – minden üteme véresen fájt halott szívemnek. Lassan kinyitottam a szemem, és előrehajoltam a gyermekem burkához.

Ajkaimat hátrahúztam a felső fogsoromról, és belemélyesztettem a burok áthatolhatatlannak tűnő falába. Igyekeztem kizárni az ízét, amely keverve volt egy vámpír bőrével és Bella állott vérével. A burok belsejében egy emberformájú magzatot láttam, teljesen összepréselődve. Habozva nyúltam be érte – a magzatvíz illata már egészen más volt, mint Belláé –, és próbáltam úgy fordítani, hogy az általam kiharapott lyukon sérülés nélkül kiférjen. Magát a burkot csak akkor tudtam volna kiszedni, ha a bébi már nincs benne.

Jacob még egyet belefújt Bella szájába, és végre hallottam, ahogy felköhögi a vért. Levegőt vett újra... gyöngébben, mint valaha.

A kicsi fészkelődött, meg volt ijedve, hallottam a fejében. Teljesen kétségbe volt esve, nem akarta Bellát bántani, de már fájdalmat okozott neki a benti lét. Végre sikerült elkapnom a két bokáját. Kicsit rántottam rajta, mire kinyújtóztathatta magát. Vártam fél másodpercet – közben megállapítottam, hogy kislányunk születik –, aztán egy gyöngéd, de határozott mozdulattal kihúztam a burokból.

– Renesmee – leheltem az apróságnak.

Csak néztem a kezeim között heverő valakit, aki Bella csokoládébarna szemeivel figyelt engem. tudta, ki vagyok, mindent értett, ami körülötte forgott, és sajnálta, amiért ennyi gondot okozott. A gondolkodása senkiéhez nem volt hasonlítható, mégis Bellát láttam benne. Gyönyörű maszatos kislányom...

– Engedd... Add ide nekem! – könyörgött Bella, én pedig óvatosan, végtelen finomsággal helyeztem a meleg kis testet a mellkasára. Kicsit féltettem, hogy a több kilónyi súly nem-e lesz túl nehéz neki, de úgy tűnt, megbirkózik vele.

Figyeltem őket, néztem, ahogy Renesmee karja véletlenül, kicsit esetlenül megérinti Jacob karját, de az ostoba korcs még csak rá sem hederített. Ennél felemelőbbet soha eddigi létezésem alatt nem láttam. Megadatott nekem, ami senki fajtámbélinek nem. Ha sírni tudtam volna, akkor most biztosan új folyót áztattam volna a Cullen ház helyére.

– Renesmee... olyan... gyönyörű... – súgta neki Bella,én pedig későn vettem észre, mire készül a kicsi.

Mire óvatosan leemeltem Belláról az apró, meleg testét, addigra késő volt. Fogainak nyoma ott éktelenkedett Bella mellkasán.

– Ne, Renesmee! – szidtam meg gyöngéden, és miközben figyeltem az apróságot a kezemben, és gyönyörködtem a valószerűtlenségében, Bella szívverése csöndesen lelassult, majd végleg elnémult.

Rémülten akartam Jacobra ordítani, hogy mire vár, de mire megszólaltam volna, már újra dolgozott Bellán. Számolta a kompressziót, aztán a befújásokat, én pedig megengedtem magamnak egyetlen kétségbeesett pillanatot, hogy csak álljak, kezemben a végtelenül puha és meleg kislányommal, aki békésen szundikált a karjaimban.

– Mire vársz? – nézett rám hitetlenkedve Jacob két kompresszió között.

Magamhoz térve árnyalatnyit felé nyújtottam a bébimet.

– Vidd el a babát!

– Dobd ki az ablakon! – vágta hozzám, és ezért más körülmények között minden valószínűség szerint megöltem volna.

"Ostoba korcs!" – hallottam a gondolatot az ajtó felől, mire döbbenten néztem oda.

– Add ide nekem – könyörgött Rosalie, szemeit a kezemben heverő véres kis csomagra függesztve, mire egyszerre mordultunk rá Jacobbal.

Felháborított már csak a gondolat is, hogy mit művelne Rosalie a kisbabánkkal, ha rátörne az, ami néhány perce... De ahogy belehallgattam a fejébe, láttam, nem hazudik...

– Kontrollálom magam – fogadkozott megrendülten. Jacob kitartóan számolta a kompressziókat és a befújásokat. Szüksége volt rám Bellának, de féltem Rosalie reakciójától. Renesmee kicsi volt és törékenyebb, mint bármi ezen a bolygón a számomra. De Rose éppen erre vágyott... – Add ide a babát, Edward! Gondoskodom róla, amíg Bella...

Bólintottam, mire Rosalie boldogan keresztülröppent a szobán. Óvatosan átnyújtottam neki az apróságot, közben folyamatosan ellenőriztem a reakcióját. Minden rendben volt. Rosalie imádta a picit.

"Milyen meleg... olyan gyönyörű... Soha nem létezett nála nagyszerűbb teremtés a földön." – a nővérem kezeiben biztos kezekben hagyhatom. Láttam, hogy egy falkányi vérfarkassal is szembeszállt volna a kislányom érdekében.

Rose elsuhant a kicsivel, én pedig a kezembe vettem a mérgemmel telített fecskendőt. Bella szívének gyötrelmes dallama egyre csak halkult.

– Járjon a kezed, Jacob! – parancsoltam rá, amikor elbambult a mérgem láttán.

– Az meg mi?

Félrelöktem a kezét Bella mellkasáról, kitapintottam a harmadik-negyedik bordaközt a baloldalon, és egy határozott mozdulattal belenyomtam a tűt. Hallottam, ahogy reccsen a csontja, tudtam, hogy véletlenül eltörtem az egyik ujját, de nem foglalkoztam vele. A gondolatai egyre jobban nem tetszettek nekem.

– A mérgem! – sziszegtem neki, közben lassan befecskendeztem az anyagot Bella szívébe.

Mégis megteszem. Szörnyeteggé változtatom az én kedves, naiv, mindig pirulós Bellámat. Nem számított, mi lesz utána. Ha kegyetlen, és rideg lesz, akkor is Bella marad. Reméltem azonban, hogy át tudja vinni önmagát az örökkévalóságba. Bella volt, akibe szúrtam a mérgem, de már csak a teste. A lelke ki tudja, merre járt. A szívemben maradt eltemetve...

Üresnek éreztem magam, ahogy néztem kifordult szemeit, kékes árnyalatú bőrét. Annyira szerettem, és lám, mit tett vele az én hatalmas szerelmem. Ő többet adott nekem, mint amit egy magamfajta megérdemelt volna, én pedig elvettem az életét. Elvettem tőle, amit szeretett volna, amihez ragaszkodott. Kétségbeesetten gondoltam arra, hogy talán késő...

Jacob várakozva nézett rám.

– Mozogj! – szűrtem a fogaim közt ridegen, üresen.

Gépies mozdulatokkal dolgoztam. A dolgom volt, az egyetlen életcélom, hogy megmentsem őt. Idő kellett a méregnek, és idő kellett, hogy mindenhová jutassak belőle... De az ördögbe is, nem volt idő.

Engedtem, hogy a rég eltemetett szörnyeteg feltámadjon bennem, és ráhajoltam Bella főbb artériáira. Először a fő artériát a nyakánál – a vére, édes istenem, bűnösen édes, élvezetes –, aztán a csuklójánál, a combja tövénél, a hasánál. Mindenhol haraptam, minimális élvezet, hogy nagy adag méreg jusson törékeny, összeroncsolt testébe. Ennyi sebhez és töréshez – egek, a gerince is... – tömérdek mennyiségű méregre volt szükség. Én pedig azt akartam, hogy hamar túlessen rajta.

Jacob gondolatai megőrjítettek. Csak néhányat engedtem beszivárogni a fejembe. A nő, akit mindketten szerettünk... micsoda hülyeség... fogalma sincs arról, mi az a szerelem. Vonzásról elmélkedett, ahelyett, hogy a kezeit jártatta volna gyorsabban. Már nem csak frusztrált, hanem egyenesen az őrületbe kergetett.

Valami itt tartotta eddig... egy érzés, ami eltűnt, ahogy Renesmee-t kivitte Rose a földszintre. Jacob vágyódott ki a házból, el az életünkből. Menni akart, mert balga módon halottnak hitte őt.

– Akkor menj! – vicsorogtam rá őrülten, és újra félrelöktem a mancsát a drága testről.

Hallottam a reccsenést, de az agyam már nem dolgozott. Azonnal folytattam a kompressziót, de gyorsabban, mint a lusta korcs. A méregnek időben szét kell terjednie a testben, bántam is én, hogy mit csinál a világ vagy bárki más körülöttünk. Lángba borult a szoba, eltűnt a ház, nem volt semmi, csak Bellám összetört teste és én.

– Nem halt meg! – hajtogattam, inkább csak magamnak, de talán a lángoknak. – Rendbe fog jönni!

Hittem benne. Nem volt más esélyem, csak a hitem, amit egyetlen hosszú madzagon rángatott valaki, mintha el akarná tépni, hogy meglássam a valóságot, de a madzag túl erős volt. Nem tehette meg, hogy nem létezik, míg én örökké élek. A fájdalom szétmart belülről, egész bensőm vele vérzett.

Ahogy végignéztem rajta kétségbeesve, elborzadva, hogy mit tettem vele, közben megállíthatatlanul pumpáltam, akartam hallani a szívének lágy dallamát. Hangtalanul, könnyek nélkül zokogtam felette, ordítottam, de tovább küzdöttem. Rendíthetetlen hittel végeztem a dolgom, de a lángok magasra csaptak. Már nem láttam tisztán. Vad, szenvedélyes, őrült harcot vívtam a halállal. Ki bírja tovább... aki nyer, azé lesz Bella.

Pumpáltam, a kompressziót egyre erősebben csináltam, mígnem halk, de éles reccsenés jelezte, hogy újabb bordája tört el. Lefékeztem, de tovább folytattam a szívmasszást. És akkor végre meghallottam: az első szívhang.

Hisztérikus nevetésféle tört elő a torkomból.

– Ez az, Bella! Ne add fel! Gyere vissza hozzám!

Gyorsan, de vigyázva, nehogy eltörjem megint valamijét, tovább csináltam a kompressziót. Muszáj volt, nem bírta volna még... amint lassítottam, azonnal lassított ő is, de még nem volt elég. Ez nem az a szívhang volt, amire vártam, így tovább nyomkodtam. Képek villantak az agyamban, és a lángok már csitulni látszottak. Bella rám mosolygott a tűz mögül, és hallottam félszeg kacagását. Annyira tökéletes volt, míg, aki előttem feküdt egy kironcsolt rongybaba. És én tettem ezt vele. És ki tudja, mivé változik, ha sikerül...

Ebben a pillanatban már nem volt velem a halál. egyedül táncoltam, küzdöttem önmagam ellen, és rádöbbentem: a halál én vagyok! Bella kaszása, és most bevégzem, amiért mellé rendeltek. Őt is megölöm.

A képek egyre gyorsabban jöttek, az idő eltűnt a lángokban, és felemésztett engem is. Az örökkévalóságig próbálkozom, ha szükséges, de feladni nem fogom. Hiszen semmi baja nem lesz... Meg fog gyógyulni... Nem azért, mert én így akarom. Nem azért, mert a lányunknak szüksége van rá, még csak nem is az átkozott korcs miatt. Azért fogja túlélni, mert Bella akarja így!

A lángok hirtelen kialudtak, a képek lassan integetve visszavonultak, az őrület lehúzódott a tudatomról... és meghallottam Bella szívét. A dallam más volt, mégis Belláé. Abbahagytam a kompressziót, és lélegzetvisszafojtva vártam, mi történik a passzivitásomra.

Gyorsan vert, gyorsabban, mint valaha, és teljesen önállóan. Mindenféle küldő mechanika nélkül, és végre képes voltam befogadni a külvilág zajait. Alice kétségbeesetten próbált valamit kivenni a homályos jövőből, de nem sikerült neki. Ezek szerint Jacob még a közelben volt. Hallottam Carlisle-t is, végre hazaért, legalább rendbe tudja szedni a hasán a szörnyű sebet, és kiveheti a burkot is.

Egy pillanatra fókuszáltam, de nehéz volt, annyira örültem Bella változást sejtető szívverésének. De mit keres még itt Jacob?

És akkor megláttam a fejében a lányomat. Mintha az univerzum bolygói a szeretteit ábrázolták volna. Minden bolygó egy szeretett személy. A bolygók eddig Bella körül mozogtak, de ebben a pillanatban, ahogy tekintete találkozott Renesmee-ével, a mozgás megváltozott. Hirtelen az összes bolygó eltávolodott Renesmee bolygójától, ami nagyobb és gyönyörűbb volt a többinél, és mind elkezdett körülötte forogni.

Carlisle belépett az ajtón, én pedig dühödt morgással indultam a földszintre, hogy megöljem a kutyát.

vége

Narancssárga rózsaszál

2010-07-02T08:32:00.000-07:00

Diana pályázatára írt novellám, melyből Diana hamarosan blogot csinál!

Narancssárga rózsaszál

május

Nagy ívben zuhantam ki az autóból, tompa puffanással landoltam az árok szélén, hogy több méternyi fájdalmas gurulás után végre megálljak. Nem volt olyan porcikám, ami nem fájt, viszont olyan bőven akadt, amiről azt sem tudtam, hogy létezik, mégis rettentően sajgott. Az eséstől vagy a földet éréstől – nem tudtam pontosan megállapítani – szédült a fejem.

Távolról érzékeltem egy autó kerekeinek a csikorgását, ettől váratlanul tisztán emlékeztem újra az imént történtekre. Fel akartam pattanni, hogy alaposan beolvassak annak a szemét gazembernek, de a fájdalmaim miatt csupán erőtlen nyöszörgésre futotta. Az eső kedvesen cirógatta az arcomat, és mintha próbálna magamhoz téríteni, egyre hidegebbnek éreztem. Összeszedtem a vész esetére tartalékolt energiáimat, és egy hirtelen mozdulattal felültem.

Tompán szólt minden, zúgott a fülem, és az esőt is csak éreztem, de nem hallottam, vagy láttam tisztán. Éjszaka volt, ebben biztos voltam, habár az az állat még napközben kötözött kopott Fordja anyósüléséhez.

Ahogy felültem, éles fájdalom hasított az oldalamba, a mellkasom alá – azonnal rájöttem, hogy egy-két bordám bizonyára eltörött. Lehetne rosszabb is, gondoltam, miközben igyekeztem lábra állni. Biztos voltam benne, hogy minden végtagomra, több évtizedre elegendő horzsolást begyűjtöttem, mégis valahogy szerencsésnek éreztem magam, amiért egyáltalán megúsztam ennyivel.

Felkúsztam az árokból az út szélére – micsoda megkönnyebbülés volt a ragacsos sár után a stabil, kemény aszfaltot érezni a lábaim alatt. Elég hamar értem fel, így még láthattam, ahogy a krémszínű Ford féklámpája egyre halványodik a messzeségben.

– Frank Harnish! Ezt nem teheted velem! – kiabáltam az autó után elkeseredetten. Kétségbeesve néztem végig magamon. A farmernadrágom több helyen kifoszlott, a hófehér blúzom befeketedett a rátapadt sártól, míg hosszú vörös fürtjeim nedvesen tapadtak a hátamra. Keserűségem hirtelen őrjöngő dühbe csapott át, és egy sor szitokkal toldottam meg az iménti kifakadásomat.

Amikor végeztem, rádöbbentem, hogy senki nem hall engem a sötét éjszakán kívül, mégis határozottan jobban éreztem magam. Egészen addig, amíg körülnéztem és feltűnt, hogy egy csöppet sem ismerős a környék. Nem tűnt autópályának, amin álltam, leginkább országút benyomásom támadt. Sehol egy lámpa, csupán a telihold fénye világította meg a vidéket. Az út két oldalán sűrű fenyves húzódott végig, úgy tűnt, mintha a fák csúcsai a gomolygó viharfelhőket csiklandoznák.

Fogalmam sem volt, merre lehetek. Aznap reggel a mostohaapám, Frank Harnish, két sör között úgy döntött, elegendő ideig tűrt meg az anyámtól örökölt házában. Épp dolgozni indultam a közeli bisztróba, ahol megkerestem Frank napi beivójának az adagját, amikor tompa ütést éreztem a tarkómon.

Ahogy az esőben álldogáltam tétován és arra a helyre érintettem az ujjaimat, ahol emlékeimben fejbe vágtak, egy dudort éreztem azon a ponton. A nap további részére csak homályosan emlékeztem. Rémlett, hogy Frank az egyik csuklómat odakötözte az anyósüléshez, aztán hosszú – szünet nélküli – autózás következett. Végül arra riadtam, hogy a késével kiszabadítja a csuklómat, majd rám villantotta rothadó fogaival tarkított vigyorát és egy hatalmas rúgással kipenderített a Fordból.

– Átkozott! – leheltem az éjszakába, elgyöngülve a rám törő emlékektől.

Körülnéztem, de nem volt elképzelésem, merre indulhatnék, hogy lakott területet találjak. Minden egyes esőcseppet apró, fagyos tűszúrásnak éreztem. Bármit megadtam volna egy forró fürdőért, és tiszta, száraz ruhákért. Erre azonban nem sok esélyt láttam, így fázósan összehúztam magamon a blúzom fölé vett vékony – és mostanra teljesen átázott – kardigánomat. Egy pillanatig bámultam az éjszakába, ahol a Ford eltűnt. Kicsit reménykedtem, hogy visszajön értem, mert bármennyire is szánalmas életet éltem mellette, mégiscsak az enyém volt.

Elfordultam attól az iránytól, és tettem egy tétova lépést visszafelé, amerről jöttünk. Visszamenni? De merre? És mi van, ha ő ment vissza és ez az irány az előre? Talán ő akarja, hogy erre menjek, hátha valami katasztrófába sétálok, ami végez velem. Amióta betöltöttem két hónapja a tizennyolcat, és ő nem kap utánam semmilyen támogatást, egészen kifordult önmagából. Addig sem volt egy zseniálisan törődő mostoha, mégsem hajított ki egy árok szélére.

Dacosan felszegtem az államat, és elszántan fordultam a fenyves irányába. Új életet kell kezdenem, ez nyilvánvalóvá vált. Eszem ágában sem volt visszatérni ahhoz a vadállathoz, még így is örülhetek, hogy nem pingvinek között ébredtem. Gyerekesnek tűnt ez a csak azért is, ahogy a két választási lehetőség közül egy harmadik mellett döntöttem, azonban nem foglalkoztam ezzel.

Kicsit félve, óvatosan a fájdalomtól, de elszántan az új lehetőségek izgalmától, leereszkedtem az árokba, és nekivágtam a sűrű, fekete erdőnek. A telihold fénye ide csak néhol világított le, fehér csíkot húzva a fenyvesek tetejétől a mohás avarig. Minden nedves volt és csúszós, bár az eső mintha nem zuhogott volna olyan kíméletlenül, mint a nyílt úton.

Órákig gyalogoltam – nekem legalábbis annyinak tűnt. Ahol a hold fénye nem ért el a csúszós aljnövényzetig, szinte az orromig sem láttam. Szinte minden harmadik lépésem után megcsúsztam vagy elvágódtam. A legszívesebben sikoltottam volna, de nem akartam így indítani az első önálló döntésemet. A cipőm, mintha nem is lett volna – csatakra ázott és cuppogó hangot adott ki minden lépésemnél. A ruháim második bőrként tapadtak a testemre.

Már azon gondolkodtam, hogy irányt váltok, hátha akkor kilyukadok valahol, amikor halk morgásra lettem figyelmes. Az eső monoton kopogása és az égbolton egyre távolabb kúszó dörgések nem nyomták el a természet zaját. Valahol előttem reccsenés hallatszott, mint amikor egy fatörzset roppant ketté valami hatalmas munkásgép.

Elakadt a lélegzetem, a pulzusszámom a triplájára emelkedett. Kitágult pupillával, kikerekedett szemekkel figyeltem magam előtt a hatalmas sötétséget, hátha megpillantom a zaj forrását. A morgás egyre erősödött, és újabb reccsenés hallatszott, ezúttal valamivel közelebbről, amire rémülten ugrottam egyet hátrafelé. A légzésem zihálóvá vált, teljesen leblokkoltam. Erre nem gondoltam, amikor nekivágtam a vadonnak. A vadállatokat azért hívják annak, mert valóban vadak.

A zaj egyre közeledett, és hiába tudta az agyam, hogy rohannom kéne az ellenkező irányba, ahogy csak bírok, én mégis csak álltam földbe gyökerezett lábaimmal. Sóbálvánnyá kövültem. Valahol a fejem felett a magasban, az erdő összes fájának a csúcsa fölött szárnyak suhogása hallatszott. Hatalmas szárnyaké, mintha egy óriási sas figyelné az eseményeket a lombok fölül.

A sötétség megmozdult előttem, dermedten figyeltem, mi léphet ki mögüle, ám amikor végre megpillantottam, minden vágyam volt, bárcsak egész életemben vak lettem volna. A fa egy darabig pattogott néhány méterrel előttem, de aztán megadta magát az őt ostromló erőnek, és hatalmas reccsenéssel vágódott a lábaim elé. Ahogy eldőlt, beengedte a telihold egyetlen sugarát, ami megvilágította nekem a zaj okozóját.

Legalább három méter magas, négy lábán hatalmas, éles karmok csillantak meg. Bőre helyett pikkelyek fedték kígyószerű testét. Fejének tetején és a hátán végigsorozva, mint éles tüskék a sörénye. Szemei vörösen csillantak meg a sötétben, száját óriásira tátotta, ahogy felém ordított.

Újabb lépést hátráltam, de a bokám megakadt valamiben, így hanyatt vágódtam a nedves talajon. Ha eddig nem is vett észre, már bizonyosan felfedezte, hogy ott vagyok. Rám villantotta vörös szemeit, és lehajolt, hogy alaposabban szemügyre vegyen –, mint amikor megnézzük a húst egy étteremben, hogy a szakács megfelelően készítette-e elő a vacsoránkat. Soha életemben ennyire nem féltem, mégis képtelen voltam akár egyetlen hangot is kiadni magamból.

A "sárkányok márpedig csak a mesékben léteznek" elmélet megdőlni látszott, az agyam azonban nem akart tudomást venni arról, amit a szemeim próbáltak továbbítani neki. Egy felhő kúszott arrébb az égen, még több fényt beengedve az egyetlen meggyilkolt fenyőnek a helyére, nekem pedig a lélegzetem is elakadt a látványtól.

A sárkány rideg vörös szemeivel engem figyelt, szemhéjával gyakran pislantott – nem a megszokott vízszintes módon. Szemhéjai függőlegesen csukódtak, pupillái, mint egy macskának a bíborvörös írisze közepén. A legfélelmetesebbek nem a karmai voltak, hanem a szájából előbukkanó, a hold fényét szabályosan visszaverő éles fogai, melyeket egyenesen nekem kínált fel.

A tüdőm fájdalmasan követelőzött friss oxigén után, mire észbe kaptam, hogy eddig elfelejtettem levegőt venni. Rémülten kapkodtam levegő után, a hatalmas sárkány viselkedése azonnal megváltozott. Orrlyukai kitágultak, hatalmas száját kitátotta, aztán fülsiketítő bömbölést hallatott. Mellső jobb lábát felém emelte, és alig egy méterre tőlem a földbe dobbantott egy kiszáradt farönköt.

Újra felemelte a lábát, ezúttal a bal mellsőt, én pedig tudtam, hogy ez a vég. Ez az óriási mesebeli szörnyeteg végez velem ebben az isten háta mögötti erdőben, és senki még csak a nevemre sem fog emlékezni.

A sárkány ordított és lendítette a lábát. Már szinte éreztem a becsapódást, amikor váratlanul valami rám vetette magát, és elsodort a bestia útjából. Egy másodperccel később a sárkány lába porrá zúzta a fa gyökerét, amelyikben elestem. A sikoly újra bennem ragadt, de nem volt időm gondolkodni.

A valami felrántott a karomnál fogva, és maga után ráncigált nyugati irányban. Azért gondoltam, hogy nyugati, mert az irányt, amit választottam, én északinak jelöltem ki. Zsongott a fejem, semmit nem értettem, mintha egy mesébe csöppentem volna.

A sárkány őrjöngött mögöttünk, hallottam dühödt ordítását, majd valami különös, sercegő hangot, de nem tudtam először, hogy mi is lehet az. Nem telt el sok idő, hogy rájöjjek: a hátamat kellemes meleg öntötte el, és a fekete erdő megtelt meleg aranyló színnel.

Döbbenten megtorpantam, és kitéptem a karomat megmentőm kezei közül. Lassan megfordultam, és a látványtól aznap nem először elakadt a lélegzetem. A többnapos esőtől átnedvesedett fenyők lángoltak. A tűz a sárkány torkából tört elő, közben a vérfagyasztó hörgés sem szakadt félbe. Menekülni akartam. Elrohanni a fenevad elől, nehogy grillcsirkeként végezzem a mai hajnalon, de képtelen voltam mozgásra bírni a végtagjaimat.

A megmentőm újra megragadta a karomat, de én ellenkeztem, amikor maga után akart húzni. Nem bíztam benne sem jobban, mint ebben a monstrumban előttem. A lángolás egyvalamire azért jó volt: meg tudtam nézni, ki segített rajtam.

Fiatal férfi volt, nem tűnt többnek huszonöt évesnél. Magas volt, a bőre, mint az olvadt csokoládé, szemei zölden villogtak, ahogy keményen az enyémbe fúrta a pillantását. Megfordult a fejemben, hogy ha ez valóban egy sárkány, akkor a sors a segítségemre küldte ezt a fekete, görög istent.

– Ha élni akarsz, hallgass rám! – mondta alig hallhatóan, közben egy pillantást vetett oldalról a sárkányra, ami mintha megilletődött volna a tűz láttán. – Tudom, hogy képtelenség, amit látsz, de ezen most gyorsan túl kell tenned magad!

– Miért? – leheltem elhalóan. Úgy éreztem, annyi energiám sincs, hogy felnézzek kreolarcába.

– Menekülj! – felelte.

Kábán néztem méregzöld szemeibe, mire ő olyan keményen megragadta a karomat, hogy feljajdultam. A sárkány is, mintha révületből ébredt volna, elszakította vörös tekintetét a lángoktól, és felénk kapta a fejét.

– Fuss! – kiáltotta az arcomba az idegen, majd meg sem várva a reakcióm maga után ráncigált a sötét éjszakába.

A sárkány mögöttünk üvöltött, a nedves föld megrázkódott alattunk minden lépésénél. Már régen feladtam volna, de a megmentőm sokkal kitartóbb volt nálam. Úgy tűnt, nem riasztja a látványa ennek a mitikus rémségnek. Futás közben feltűnt, hogy felsőteste meztelen, kidolgozott izmai megcsillantak a holdfényben, ahogy mindkettőnket keresztülvitt a fenyvesen.

Azt hittem, soha nem lesz vége a rohanásnak, de egy idő után úgy tűnt, mintha az erdő ritkulna és a sárkány is egyre messzebbről zajongott. Lassítani akartam, de az idegen nem hagyta. Erősebben markolta a karomat, és minden gyöngédséget mellőzve húzott maga után.

Kiértünk a sűrűből, a táj egészen megváltozott, megmentőm azonban továbbra sem eresztette a karomat.

– Ne állj le! Rohanj! – parancsolta mély hangján, mire a legszívesebben sírva fakadtam volna.

Nem volt idő. Rohantam, amennyire bírtam, de a törött bordáim nem segítettek a gyors tempóban. Minden összeesküdött ellenem, és nem éreztem magamban elég erőt ahhoz, hogy tovább rohanjak. A környéken sehol nem láttam lakott területre utaló jelet. Egyik lapos domb követte a másikat. A telihold fénye beragyogta a környéket, hajnali fényt bocsátva a tájra.

Nem láttam kiutat a helyzetünkből, bár az idegen úgy tűnt, nagyon is tisztában van azzal, hol vagyunk, és merre tartunk. Nem értettem, miért csinálja ezt. Miért segít rajtam, hiszen ezzel saját magát is veszélybe sodorja. Láthatóan sokkal gyorsabb volt nálam, mégis igyekezett velem rohanni a bestia elől.

A lábaim azonban az egyik domb tetején felmondták a szolgálatot, és mint egy rongybaba összecsuklottam. Az idegen beszélt hozzám, de csak tompán jutott el a tudatomig, hogy nógatni próbál. A szemeimet lehunytam egy pillanatra, erőt akartam gyűjteni, hogy összpontosíthassak a további menekülésre.

Arra ébredtem, hogy a karjaiban tart, és cifrákat káromkodva rohan velem tovább. Ötvennyolc kiló voltam, de mintha csupán két kilót cipelt volna. Vállának hajlatába rejtettem az arcomat egy pillanatra, kellemes érzés volt a közelében lenni. Azonban felrémlett előttem a sárkány képe, mire rémülten felkaptam a fejemet. Az idegen megtorpant, ahogy a tekintetünk találkozott. Az övéiből sütött az elszántság, míg az enyémekből a kiábrándultság és a kíváncsiság.

A pillanatnak meghittségét bődületes bömbölés vetett véget, amire mindketten összerezzentünk. Fészkelődtem kicsit megmentőm karjaiban. Ő pedig rögtön megértette, mit akarok. Óvatosan helyezett a lábaimra, de azért biztos, ami biztos alapon a kezemnél fogva megtartott.

– Már nincs messze, látod? – szólalt meg ezúttal gyöngéden, kicsit bizonytalanul. Hatalmas kezével lefelé mutatott, ahol narancsszínű fény világított hívogatóan. Ebből a távolságból nem tudtam megállapítani, mi lehetett az, de a fénye annyira meleg volt, szinte fájdalmasan meleg, biztonságot nyújtó.

Az idegen kérdőn nézett rám.

– Bírod addig? – puhatolózott, mire gyöngén bólintottam. Szorítása megerősödött kezem körül, aztán elnézett a vállam fölött az égboltra. – Akkor rohanj!

Nem bírtam megállni, hogy a nagy futás közepette hátra ne lessek a vállam fölött. Teljesen fölösleges volt, hiszen anélkül is pontosan tudtam, mit fogok látni. Hatalmas szárnyak suhogását hallottam, de ez kevés volt. Látnom kellett a saját szememmel, hogy később elhiggyem önmagamnak, amit tárolok a memóriámban. A sárkány széttárva hatalmas szárnyait, megsuhintva néhány másodpercenként a levegőben, a föld felett háromméternyire követett bennünket. Csak itt a nyílt területen láttam, hogy pikkelyei kéken verik vissza a hold sápadt fényét.

Nem voltam egy matekzseni, de a távolságot hamar összevontam a sebességgel, és rájöttem, hiába a nagy rohanás, mert néhány percen belül utolér bennünket. A szemem sarkából láttam, hogy megmentőm egyfolytában a sárga fényre szegezi a tekintetét, mintha ez által valahogy gyorsabban odaérhettünk volna.

A következő pillanatban megtorpant, én pedig teljes lendületemmel nekiestem. Hogy ne zuhanjak a földre, időben elkapta a derekamat, majd felhúzva magához mélyen a szemembe nézett.

– Egyedül kell tovább menned – jelentette ki határozottan, mire döbbenten meredtem rá. Hogyan is képzelheti, hogy magára hagyom, amikor ő annyiszor megmentett fél órán belül. Látta, hogy tiltakozni akarok, ezért gyorsan folytatta. – Minden rendben lesz. A segítség már úton van. Most rohanj! Vissza se nézz! Menj a fogadóba!

Látta, hogy eszem ágában sincs megmozdulni, ezért durván megragadta a karomat, és nagyot taszított rajtam.

– Menj már! – mennydörögte, aztán hátat fordítva nekem szembenézett a sárkánnyal.

Tétován elindultam a völgyben a fény felé – végre láttam a kedves fogadó halovány körvonalait. Csak ekkor tűnt fel, hogy az eső időközben elállt, és az égen immár tisztán ragyogott a hófehér hold. Már-már nappali fénnyel vonta be a dombos tájat.

Rohantam lefelé a dombról. Láttam, hogy a fogadóból emberek rohannak ki, de ahelyett, hogy fejvesztve menekülnének a sárkány láttán, inkább feléje kezdtek szaladni. Magam sem tudtam utólag megmagyarázni, de valami megállásra késztetett.

Megálltam félúton a megmentőm és a fogadó között, és tettem egy bizonytalan lépést lefelé. Megpördültem, és letaglózott a látvány. A sárkány egyenesen az idegen felé száguldott. Hatalmas szárnyait egyre vadabbul csapdosta, mind a négy karmos lábát felé meresztette. Az idegen mozdulatlanul állt a dombtetőn. Kezeit széttárta, mintha azokkal akarná agyoncsapni a közeledő fenevadat.

Már csak néhány méter választotta el őket egymástól, a sárkány szájából tűzorkán tört elő, de az idegen továbbra sem moccant. Elindultam felé, hogy észhez térítsem. Talán sokkot kapott, mint én.

A következő pillanatban a megmentőm egyetlen fénycsóvává alakult, kezeiből hatalmas karmok nőttek, nyaka megnyúlt, az alakja egészen eltorzult. Mire a fénycsóva kialudt a megmentőm helyén egy sárkány állt.

A világ felfordult, engem pedig sárkányfalvára hozott a mostohaapám. A két bestia szinte teljesen egyforma volt, mégis könnyen meg lehetett őket különböztetni. A veszedelmes fenevad pikkelyes bőre kéken fénylett, míg a megmentőmből avanzsált sárkány fekete borostyánként ragyogott. Igazán megdöbbenni sem volt időm, az események egymást követték. Minden gyorsabban történt, semmint hogy fel bírjam fogni.

A megmentőm – képtelen voltam máshogy gondolni rá – széttárta hatalmas szárnyait, izmos lábaival ellökte magát a földtől, még éppen időben, így ki tudott térni egy újabb lángcsóva elől. Megkerülte a levegőben a kék fenevadat, de az is résen volt. Egyetlen szárnysuhintással megpördült, és éles fogait a másik felé csattintotta.

A hátam mögött a hangok egyre erősödtek, három ember közeledett felmentő seregként. Azt hittem azért jöttek, hogy kimenekítsenek a sárkányok közeléből, de éppen annyira ügyet sem vetettek rám, mint én őrájuk. Ahogy hátrapillantottam, a vállam felett láttam, hogy tekintetük egy pontra szegeződik az égbolton. A két sárkányt figyelték, nekik kiabáltak, de nem értettem, milyen nyelven beszéltek. Nem értettem, mit mondtak nekik. Az agyam hátsó, alig használt részében felfogtam, hogy ez több mint különös, mert a megmentőm szavait tisztábban értettem, mint bármi mást egész addigi életemben.

Amikor visszafordultam a két hatalmas állat felé, meglepő látvány tárult a szemeim elé. Az imént még a domboldal tetején viaskodtak egymással, mostanra azonban megdöbbentő közelségbe kerültek hozzám. Mint két hatalmas tornádó, mellső lábaikkal egymásba kapaszkodtak és pörögtek körbe a levegőben. Szárnyaikkal, mintha kezek lettek volna, minden egyes suhintással erős ütést mértek a másik fejére. Végül a kék sárkány meglódította hátsó lábait, és karmait belemélyesztette a másik oldalába.

Megmentőm fájdalmát mélyen átéreztem – a bordáim és a karom, ahol szorított minden bizonnyal örökre viselni fogja ennek az éjszakának a nyomát –, segíteni akartam rajta, de fogalmam sem volt, hogyan segíthetnék.

Nem mozdultam, pedig egyre közelebb suhogtak a hatalmas szárnyak körülöttem. Az emberek mögöttem kétségbeesetten kiabáltak, de továbbra sem értettem, mit beszélnek. Tétlenül ácsorogva a harc alatt figyeltem az eseményeket. Úgy tűnt, mintha a megmentőmnek titulált sárkány nem akarná bántani a másikat. Egyfolytában azon volt, hogy mögé kerülve lefogja a szárnyait, hogy legalább a földön tarthassa, azonban a kék pikkelyes egy másodperccel mindig megelőzte.

Az emberek körém értek, érzékeltem, hallottam őket, és már nem is foglalkoztam vele, hogy nem értem, amit mondani akarnak. Az egyikük, egy idősebb férfi hosszú, ősz hajjal és szakállal valamit a kezembe nyomott, majd rohant tovább a társaival együtt. Az a valami egy méteres, fekete bot volt. Henger alakú, az anyaga mintha műanyag lett volna, de a súlya miatt nem voltam benne biztos. Volt rajta egy gomb, de féltem, mi történik, ha megnyomom, ezért inkább békén hagytam.

– Ne engem, ostobák! Hero vagyok! Őt fogjátok... – a hang a fekete pikkelyes sárkány felől érkezett, akit a pillanat alatt, míg elbambultam, az emberek a botokkal valahogy a földre vitték. A botok végeiből elektromosság szikrázott fel valahányszor odanyomták a sárkány bőréhez. Hero... legalább tudom a nevét, azonban azt, hogy mi tévő legyek, továbbra sem tudtam.

A kék pikkelyes sárkány egy pillanatra – összezavarodva az események váratlan fordulatától – dermedten bámulta a fajtájabelit. Nem értettem, mi folyik itt, de amikor láttam, hogy támadásra emeli a lábait, azonnal kattant az agyam. Utólag visszagondolva talán ekkor kattantam meg véglegesen, mindenesetre amennyire az állapotom engedte nekilódultam, nehogy bárkinek is árthasson a fenevad.

Szerencsém volt, nem figyelt rám, ezért könnyedén az oldalához tudtam férkőzni. Kiszemelte a célpontját, aki leghátul állt az emberek közül. Egy fiatal fiú, talán egy-két évvel lehetett fiatalabb nálam, és ha nem segítek, a bestia bizonyára lecsap rá hatalmas karmaival. Gondolkodás nélkül, minden erőmet beleadva a mellső lába mögé böktem a botot, közben lenyomtam a gombot rajta. A fenevad fájdalmasan felordított, de tett egy lépést előre a fiú felé. Ezúttal beljebb nyúltam, így reméltem, hogy elérem hasának érzékenyebb pontját. Újra benyomtam a gombot, mire a sárkány összerándult, aztán a hátára vágódott.

A fenevad fájdalmasan nyüszített, de én csak nyomtam a gombot. Nem engedhettem el. Nem engedhettem, hogy bántsa a fiút. A fenevad már alig mozgott, de én belekapaszkodtam mellső lábába, és tartottam az elektromos botot.

Hirtelen csönd lett körülöttem, csak a sárkány elhaló hörgése hallatszott. Hatalmas fekete kéz simult az enyémre, amelyik a botot tartotta. A hüvelykujjam egészen elgémberedett, olyan erővel szorítottam a gombot. Egy erős kar fonódott a derekam köré és lefejtett az állat lábáról, hogy óvatosan a talpamra állítson. Csodálkozva néztem fel, és újra láthattam a megmentőm gyönyörű kreolbőrét, melyen szinte világítottak smaragdzöld szemei.

Arcán hitetlenkedés tükröződött, de nem csak az övén. Az emberek valami ruganyos kötelet rögzítettek a kék pikkelyes ernyedt teste köré, majd mikor ezzel végeztek, körém gyűltek. Arcukon érzelmek sora vonult végig, hogy aztán felváltva vissza-visszatérjenek újra és újra. Döbbenet, hitetlenkedés, undor, ámulat... Hosszú sor. Én leginkább értetlenséget éreztem, és végtelen fájdalmat, és nem értettem, hogy ha egyszer ezek az emberek ismerik ezt a két sárkányembert – ezt még gondolatban is nevetséges volt kimondani –, akkor hogyhogy összekeverték őket?

Zsongott a fejem. Válaszokat akartam, de elfogyott minden vésztartalékolt energiám. Térdre estem, a megmentőm utánam kapott. A kezemet fogta, mint amikor két idegen bemutatkozik egymásnak, és ő is előttem térdelt a sárban.

– Hero... – nyögtem nehezen. A bordáim már nem tompán, inkább élesen szúróan fájtak. Nehezemre esett egyszerre beszélni és levegőt venni.

– Igen, a nevem Hero – felelte tétován, miközben úgy nézett rám, mintha bármelyik percben felrobbannék.

– Köszönöm neked... Az én nevem Giselle.

A világ megfordult körülöttem, fejjel előredőltem, és minden bizonnyal arccal a sárban landolok, ha fel nem fogja az esésemet. Félájultan éreztem, ahogy a talaj eltűnik alólam – újra a karjaiban tartott, közben azon a számomra ismeretlen nyelven parancsokat osztogatott a társainak. Nem indultunk el még egy jó darabig, mintha várnánk valamire.

– Orange... – súgta az éjszakába Hero csöndesen, kicsit talán csalódottan.

Kinyitottam a szemeimet, hogy megnézzem, egy ilyen nap után még mi lehetne meglepőbb. Kerestem a sárkányt, de hűlt helyét találtam. A helyén a kötelek között egy karcsú, fiatal lány feküdt. Telt idomait nem fedte semmi – a fiatal fiú, akinek nem sokkal ezelőtt a vesztét okozta, éppen betakarta egy kockás takaróval, aztán az öreg a karjaiba emelte. Az agyamnak abban a bizonyos alig használt részében tudomásul vettem, hogy ez a törékeny, gyönyörű lány ugyanaz a hatalmas, és félelmetes bestia, akinek az oldalába elektromos fegyvert nyomtam.

Hero mondott valamit a többieknek, aztán végre elindultunk a narancssárga fény felé odalenn a völgyben. Végig ébren voltam, igyekeztem nyitva tartani a szemeimet, melyekre ólomsúllyal nehezedtek az aznapi események. Hero karjában ringatózni, hallgatni egyenletes szívverését, érezni szaggatott légzését kifejezetten megnyugtató volt számomra. Mielőtt engedtem a kellemes sötétségnek, hogy magába zárja elmémet, az utolsó dolog, amit láttam egy felirat volt a fogadó fából készült ajtófélfájára vésve míves betűkkel: Narancssárga rózsaszál. Éreztem, hazaérkeztem.

Virágillatra ébredtem. Körbejárta a testem, sőt, bekúszott egészen a lelkemig. Kellemes volt, bár kissé fanyarabb, mint egy testes vörös rózsáé. Ahogy kinyitottam a szemem, szinte azzal a gondolattal vissza is zártam. Fogalmam sem volt, hol vagyok, másrészt megrohantak az előző éjjeli – vagy éppen aznap hajnali – események.

Megmozdultam, hogy felüljek. Tompán érzékeltem a tiszta, friss, ropogós ágyneműt, és a vastag egyáltalán nem takarószerű valamit, amivel betakartak. Kellemes volt és meleg. El bírtam volna viselni a hátralévő életemben, hogy minden reggel ilyenben ébredjek.

Újra megpróbáltam kinyitni a szemeimet, és bár erősen hunyorítottam, azért sikerült. Már értettem, miért vakított el első pillantásra a szoba: minden sárga volt, és ha ez nem lett volna elég, akkor még telepakolták míves vázákban sárga rózsákkal. Szerencsére nem a citromsárga változattal, hanem a kellemes narancssárgával.

Kacagást hallottam, ami üdítően hatott összezavarodott fejemre. Kibújtam a meleg valami alól, és a kis szoba hatalmas ablakához léptem. Csak ekkor tűnt fel, hogy valaki egy ódivatú, túlságosan mélyen dekoltált hálóinget húzott rám. Ami a legkülönösebb volt, az a bordám. Nem fájt... egyáltalán semmit nem éreztem, sőt, a karomra pillantva eltűntek a megmentőm ujjnyomai is.

Az ablakon kinézve döbbenetes látvány fogadott: a fiatal lány, akit előrelátóan azonosítottam az agyamban a bestiával, a fogadó előtti kedves kertből narancsszínű rózsákat vágott le és gyűjtögetett egy kupacba. Illusztris látványt nyújtott, de nem volt összeegyeztethető azzal a képpel, amit tároltam róla előzőleg. Az anyám bizonyára azt mondaná erre, hogy a külső nem minden. Soha nem gondoltam, hogy ennyire igaza lehet.

– Orange... – hangzott fel mögöttem egy kedves, szelíd hang, én mégis rémülten ugrottam egyet.

Megpördültem és riadtan néztem az idős nőre, aki azon a különös nyelven próbált megnyugtatni. Láttam rajta, mennyire igyekszik biztosítani, hogy nem fog ártani nekem. Bár a nyelvezetét nem értettem, ennyit azért sikerült kihámoznom a barkóbájából. A ruházata teljesen hétköznapi volt, fehér haját szoros kontyba fogta össze a tarkóján, vékony kezeiben egy tálcát szorongatott, míg fejével erősen az asztal felé integetett. Bizonytalanul bólintottam, mire odatotyogott, letette a tálcát, majd megfordult és anélkül, hogy még egyszer hozzám szólt volna, távozott.

Felvettem az ágyam végében talált ruhákat, amikről gyanítottam, hogy a sárkánylány szekrényéből hiányzott, de igyekeztem nem gondolni erre. Elfogyasztottam a tálca nyújtotta élvezeteket, és biztos voltam benne, hogy életembe soha nem ettem ehhez hasonlót.

Tétován megálltam a szoba közepén, és mint egy végszóra, valaki kopogtatott. Bepánikoltam, most mit mondjak? Mielőtt azonban bármit mondhattam volna, meghallottam az egyetlen hangot, ami ebben a felfordult világban bizalommal töltött el.

– Arra gondoltam, hogy volna kedved sétálni velem a környéken – mondta csendesen Hero, hangjából sütött a bizonytalanság.

Egy pillanatig tétováztam, azonban arra az elképzelésre jutottam, hogy ha bántani akartak volna, akkor minden bizonnyal eszméletlen állapotomban tették volna, nem ekkor, amikor már képes vagyok a védekezésre. Mélyet sóhajtottam, és hátravetettem vörös fürtjeimet – ami meglepően tiszta és illatos volt, tehát valaki alaposan megfürdetett, míg aludtam. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy esetleg Hero.... Megráztam a fejem, és kinevettem magam a butaságom miatt.

Megragadtam a kilincset, ami szintén olyan furcsa volt, nem úgy, mint otthon, és kitártam az ajtót. Hero még jobban nézett ki, mint ahogy az előző estéről emlékeztem. Csokoládébőre fényesen csillogott a beszűrődő nap sugaraitól, arcán bizonytalan mosoly ragyogott érzéki ajkai körül, szemeiben megértő gyengédséget véltem felfedezni, bár ezt inkább betudtam az eszméletlenségnek.

– Szia! – üdvözölt óvatosan, mire arcomon átsuhant egy bizonytalan mosoly. Az ajtó mögött rejtőztem gyáva módon, és tisztában voltam vele, hogy ha akarná, kirángathatna innen egy pillantás alatt. Ő azonban nem akart. Lenézett rám, és felém nyújtotta az egyik hatalmas kezét. – Mehetünk?

Nem feleltem, de egy gondolatnyi tétovázás után meleg tenyerébe csúsztattam az idegességtől nyirkos, hideg kezemet. A szívem hevesen megdobbant, ahogy megéreztem a szorítását, és próbáltam nem gondolni arra, hogy mekkora karmok nőttek ezekből az ujjakból.

Kivezetett a házból, némelyik szobából idegen hangokat hallottam idegen nyelveken szólni egymáshoz, amiből továbbra sem értettem semmit. A ház előtt a lány és a fiatal fiú játszadoztak, mint két gyerek, de mindkettőt tizenhét évesnek néztem. Amikor észrevettek, egy pillanatra döbbenten bámultak felénk – a kezem továbbra is Heroéban pihent –, majd a lány törte meg a szoborjátékot. Felém rohant, és végtelen hálával zárt vékony kis karjaiba. Hollófekete haja és ragyogó kék szemei voltak. A bőre nem volt olyan sötét, mint Heronak, inkább volt tej-, mint étcsokoládé, de így is gyönyörű volt.

– Köszönöm neked! – súgta a fülembe, én pedig szégyenlősen mosolyogtam rá.

– Erre semmi szükség – feleltem az igazsághoz méltóan. Más minden bizonnyal ugyanígy cselekedett volna a helyemben.

Nem voltam teljesen tisztában azzal, mi miért történt akkor este, de biztos voltam benne, hogy nem akarnak ártani sem nekem, sem másnak.

– Érted, amit mondok... – nevetett boldogan, nem tudtam eldönteni, ez kérdés vagy kijelentés volt.

Válasz nélkül hagytam, de totál idiótának éreztem magam. Persze, hogy értem, amit beszél. A nagyobb nyelvi fejtörést rajtuk kívül mindenki más jelentette. A szemem sarkából láttam, hogy Hero int a fejével, Orange pedig rábólint.

– Akkor még beszélünk. Egyébként a nevem...

– Orange. Tudom – mosolyogtam rá félszegen, mire ő boldogan kacagva rohant elmesélni a fiúnak, mi történt.

Hero megszorította egy kicsit a kezem, éreztem magamon kutakodó tekintetét, de nem mertem ránézni. Lassan indultunk tovább, magunk mögött hagyva Orange lelkendezését.

– Mióta aludtam? – kérdeztem révületemből felébredve. A környéknek nem volt vihar utáni illata, a napsütés még a legapróbb lyukakba is bevilágítottak. A tiszta kék égen csupán néhány bárányfelhőfoszlány úszott, egyébként semmi nem törte meg az idilli képet.

– Három napja – felelte Hero, és úgy tűnt, mintha kinevetne.

– Mi az?

– Annyi kérdésre, sőt rengeteg támadásra számítottam első megnyilvánulásként tőled, erre te egy ilyen aprósággal hozakodtál elő... – legyintett a levegőben, nem értettem, miért tartja ezt annyira fontosnak, ő viszont félreértette, nekem miért volt az. – Vár téged valaki? Értesítsünk valakit?

– Nem. Ez csak kíváncsiskodás volt a részemről – biztosítottam. – Senkinek nem hiányzom.

– Szeretnél kérdezni valamit? Vagy csak vágjunk bele a közepébe?

– Nem tudom, mit szeretnék – feleltem őszintén. Elengedtem a kezét, és gesztikulálással próbáltam vele érzékeltetni, ami végbement bennem. – Rengeteg kérdésem van, de egyelőre nem tudom sorba rendezni őket... nem tudom, mi a valóság... melyik része igaz mindannak, amit láttam, amit átéltem, és melyik része a misztikum.

Hero egy pillanatra lehunyta a szemeit. Talán mégsem készült fel ekkora kifakadásra a részemről.

– Minden igaz, amit láttál. És minden igaz lesz, amit elmesélek neked, de mire végzünk, el kell döntened, hogy mit felelsz arra a kérdésemre... – kis szünetet tartott, majd felnyitotta szemeit és rám nézett. – Velünk maradsz? – újabb szünet. Szemeiben fájdalom tükröződött.

– Miért fontos, hogy értem, amit Orange mond? – kérdeztem gyorsan, mert erre a kérdésre ebben a percben semmit nem tudtam volna felelni.

Hero ajkain halvány mosoly tűnt fel.

– Nem csak őt érted, hanem engem is. Nem beszélünk egyetlen ismert emberi nyelven sem! A mi nyelvezetünk bonyolultabb és ősibb valamennyinél, amit valaha felfedezett az ember – magyarázta, és közben átjárta az a lelkesedés, mint nem sokkal ezelőtt Orange-t. Bocsánatkérőn mosolygott rám. – Ne haragudj ránk emiatt, de hosszú évek óta nem beszéltünk egymáson kívül senkivel sem fennhangon.

– És azok az emberek...?

– Az emberi elme nem olyan bonyolult, mint hiszik. A gondolataikon keresztül kommunikálunk velük.

Erről eszembe jutott még egy dolog.

– Azon az estén úgy tűnt nekem, mintha nem tudnák rólatok, melyikőtök melyik. Nem értem, miért. És miért támadott nekem, amikor... amikor... – bosszúsan sóhajtottam, nem bírta elhagyni a szám azt a bizonyos szót.

Hero elmosolyodott egy pillanatra, majd elkomolyodva vágott bele az igazság feltárásába. Apró darabok egy kirakósból. Halványan már lehetett sejteni, mit fog ábrázolni a kép, de nagyvonalakban még rejtve maradt.

– Sárkányok vagyunk. Sárkányemberek. A világod tele van hozzánk hasonlóval, alakváltóknak hívjuk magunkat. A génekkel együtt öröklődik ez az átok és nem szűnik meg soha. Az új alakváltók még nehezen uralják ezt, és gyakran csinálnak olyan őrültséget, mint amit Orange tett a minap – az érzelmek váltakoztak az arcán. A haragot gyűlölet, a gyűlöletet sajnálkozás váltotta. – Nem akart téged bántani, engem meg aztán végképp nem, de gondolj csak bele! Az egyik pillanatban még ő is csak egy fiatal, gyönyörű lány, mint te, a másikban pedig...

Újabb szünetet tartott. Türelmesen vártam, míg összeszedi a gondolatait, közben próbáltam megemészteni a hallottakat. Sikertelenül. Rájöttem, hogy egyszerűbb simán elfogadnom, amit mond nekem, mert ha sokat agyalok rajta, akkor biztosan becsavarodok.

– A helyiek ismerik a titkunkat, tudják, hogy nem eszünk emberhúst, sem hercegnőket. Segítenek a húgomat kordában tartani, amikor átváltozik...

– A húgod? – visszhangoztam döbbenten.

– Családi dolog, tudod, gének... Tehát, ahogy nem beszélnek a nyelvünkön, úgy nem látnak közöttünk különbséget. Teljesen egyformák vagyunk nekik.

– Akkor én miért láttam?

– Láttad? Azt hittem, csak hallottad...

– Orange pikkelyeit kéknek, a tiédet feketének látom – magyaráztam neki, közben szemügyre vettem a fogadót. A falai narancssárgák, a környékén narancsszínű rózsák hevertek. Apró bokraik szinte mindenfelé fellelhetőek voltak, amerre a szemeimmel elláttam.

Furcsán elgondolkodva nézett rám, zöld szemeiben tengernyi fájdalom. Aztán igyekezett összeszedni magát, nekem pedig újabb kérdés jutott eszembe, bár nem felejtettem el, hogy egyre máris kivédte a választ.

– Hol vagyunk most? – értetlenül nézett rám, mire igyekeztem érthetőbben fogalmazni. – Úgy értem, helyileg. Nem értem, milyen nyelven beszélnek az emberek, titeket viszont kristálytisztán...

– Európában, Magyarországon. Nagyon ősi, harcos nép volt. Mára már kevésbé az, de így is akadnak harcos szellemű emberek közöttük – mosolyodott el Hero. Látszott, hogy nagyon szeret itt élni, imádja a húgát, és növekedett bennem egy érzés – szavaival táplálta, egyre nagyobbra, de próbáltam tudomást sem venni róla.

– Hogyan gyógyultam meg ilyen hamar?

– Orange volt – jelentette ki, mintha ez mindent megmagyarázott volna. – Amikor magához tért, és megtudta, mit tett, sírni kezdett.

Értetlenül bámultam rá. Ez nagyon kedves volt a lánytól, akinek elektromos botot nyomtam a hasához, de nem volt világos, hogyan segített ez rajtam.

– Nem értem...

– A sárkányok könnye gyógyító – tette hozzá Hero.

Zöld szemeit rajtam pihentette, tekintetében különös melegség, arcán kétségbeesés és bizonytalanság tükröződött. Tudtam, hogy nagyjából ismertette velem a létezésének történetét, és bár még sok volt a miért és még több a hogyan, de a beszélgetésünk végére értünk. Nem voltam biztos benne, hogy az időközben született elhatározásomat hangosan is kibírom mondani, ezért próbáltam húzni az időt.

– Hogy lehet, hogy én értelek benneteket?

Hero mélyen beszívta a levegőt, majd lassan kieresztette. Számított erre a kérdésre, de nem örült neki. Igyekeztem a pánikot leküzdeni, de a gombóc a torkomban egyre csak nőtt. A szél feltámadt, meglebbentette a hajamat, és előrefújta a vállamra. Elszáradt rózsaszirmokat sodort előttünk a szél, hömpölygette néhány métert, majd a magasba emelve hirtelen magára hagyta, így a szirmok engedve a gravitáció erejének ernyedten hulltak vissza a földre.

– Miért van itt ennyire sok narancsszínű rózsa? – kérdeztem meg sem várva a válaszát az előző kérdésemre.

Felnevetett mély hangján, mire borzongás futott végig rajtam.

– Ez a mi fogadónk, évezredek óta itt élünk – magyarázta a távolba meredve, mintha gondolatban visszautazott volna az időben. Erről újabb kérdés jutott az eszembe: vajon hány éves lehet igazából? Azonban tisztában voltam vele, hogy mielőtt újabb kérdésekre adna válaszokat, még nekem is felelnem kell az ő egyetlen kérdésére. – Az idők során rájöttünk, hogy a fiatal alakváltók nem szeretik ezt a virágot, sem az illatát, sem a színét. Zavarja őket, kábítja és felbosszantja, mindenesetre képtelenek a közelébe férkőzni ennek a helynek. Orange is csak emberi alakjában imádja ennyire, de amikor átváltozik képtelen megmaradni itt. Próbálunk vigyázni rá, de olykor nem lehet megfékezni.

– Mint akkor éjjel...

– Igen – felelte, majd visszatért egy korábbi témánkhoz. – És nem tudjuk, te miért értesz bennünket. A másik dolog még jobban meglepte a helyieket. Sokan irigyelnek téged most emiatt. Mindent megadnának, hogy beszélhessenek velünk, vagy lássák köztünk a különbséget. Akkor éjjel is összekevertek bennünket, azt hitték én vagyok Orange, ezért próbáltak lefogni. De te végig tudtad, ki vagyok... Igaz?

Bólintottam. Túl sok volt az információ, az agyam hadakozott, nem akarta tényként felfogni mindezt. Volt valami, amit mindenképpen tudni akartam, mielőtt elmondom, mit gondolok. Szemeimmel a fogadót figyeltem, mert képtelen voltam ránézni. Éreztem, ahogy a vér az arcomba szökik már a gondolatra is, de tisztában kellett lennem, mire számítsak.

– Azért szeretnél maradásra bírni, mert jobban megértethetnéd magad a helyiekkel? – utáltam magam, amiért remegett a hangom. Sőt, nem csak a hangom, hanem szinte mindenem. A kocsonya hozzám képest atombiztos betonbunker volt.

Egy pillanatra néma csend feszült kettőnk között. Amikor beszélni kezdett, hallottam a hangján, hogy mosolyog.

– Soha nem hittem, hogy létezhet olyan ember, mint te. Nem értem, miért történik ez velünk, így azt sem tudom, hogy miért érted a nyelvünket, és miért tudsz különbséget tenni közöttünk, amikor senki más nem – elém lépett, egyik kezét az állam alá tette, és gyöngéd erőszakkal kényszerített, hogy ránézzek, másik kezével hátrasimította vörös tincseimet. Nem húzta el ezután sem, hanem a nyakamnál pihentette, ujjával a tarkómat cirógatta. – Először eddigi életemben nem érzem a magányt. Tehát, hogy a kérdésedre válaszoljak... – szemei rám villantak, arcán huncut mosoly ragyogott fel. – ... egyáltalán nem azért szeretném, hogy maradj!

– Hát... – mosolyogtam rá vissza, közben szívem heves ritmusát próbáltam uralmam alatt tartani. – Hogy a kérdésedre válaszoljak: igen! Itt maradok veletek.

Izgatott boldogságom az arcán tükröződött. Elindultunk visszafelé, és ahogy éreztem kezét az enyém köré fonódni eufória szabadult fel bennem. Nem hittem volna, hogy egyszer hálás leszek a mostohaapámnak, amiért kihajított rozoga Fordjából egy sárkány karmaiba. Tudtam, hogy ennél nagyszerűbb dolog soha nem is történhetett volna velem, hiszen új életet kezdhetek tökéletesen tiszta lappal ezen a helyen, amelynek neve: Narancssárga rózsaszál.

vége

Az eltűnt holnap

2010-06-06T13:07:00.000-07:00

Káosz. Edward végleges döntése teljes homályba burkolta a jövőnket. Szinte semmit nem láttam tisztán, ami velünk kapcsolatos volt. Az eredeti képek, amiket láttam, mielőtt a tragikus este véget ért, mind a feledés homályába vesztek. Soha semmi nem volt még ennyire bizonytalan, mint ezekben a hónapokban. A bátyám hónapok óta nem élt velünk, életjelet egyre ritkábban kaptunk felőle, ez pedig komoly terhet rótt a családunk minden tagjának a vállára.

Október óta az első értelmes látomásom az volt, amikor láttam, ahogy Denaliban töltjük a tavaszi hónapokat. Már elegem volt, hogy távol legyek az otthonomtól, és hiába próbáltam megérteni Edward indokait, nem sikerült.

Neszt hallottam a hátam mögött. Azonnal láttam, hogy hamarosan Jasper veti rám magát, hogy mosolyt csaljon egyébként – az ő szemével nézve – szomorú arcomra. Nem mozdultam a helyemről. Nem akartam elrontani a játékát. Nem állt szándékomban hazudni neki, hiszen hogyan is tudnám becsapni, de nem volt értelme őt is berángatni az én mélabús hangulatomba.

Rájöttem régen, hogyan lehet kicselezni a fantasztikus érzékelőit, amivel minden rezdülésemet megtudta. Egyszerűen csak abban a pillanatban, amikor vele voltam, csak rá koncentráltam, kizártam minden egyéb gondolatot a fejemből. Ez a stratégia Edwardnál annyira nem működött, hiszen ő látta, mire készülök. Azonban Jazz csupán azt érezte, hogy boldog vagyok. És ez igaz is volt... szerettem őt, ezért forró elégedettséggel töltött el, amikor a közelemben volt. Nem tudhatta, hogy csupán igyekszem elbújni az iránta érzett szerelmem mögé, nehogy meglássa a szenvedésemet.

Bella hiánya jobban kínzott, mint gondoltam. Egyszerre voltam éktelenül dühös a bátyámra, amiért ennyire konok módon tiltakozott valami ellen, amiről egyikünk sem tehet; valamint végtelenül szomorú, mert beleéltem magam egy olyan vízióba, amiről mindig sejtettem, hogy túl szép egy valós jövőnek.

Felkészültem a támadásra, szinte már éreztem is Jasper ölelő karjait magam körül, ahogy kedvesen megóv a tompa puffanástól. Csacska Jazz! Pedig tudja, hogy meg sem érezném, ő mégis védelmez mindentől, mintha legalábbis ember lennék. A jövő megint változott. Jasper menet közben meggondolja magát, mégsem lep meg hátulról.

Már hallottam is csöndes nevetését a magaslat végéről, ahová elvonultam Tanya és népes családja elől. A Denaliban élők nagyon aranyosak voltak, sokban hasonlítottak hozzánk... azonban mégsem éreztem olyannak, mint amikor Forksban éltünk. Nagyszerű napok voltak, végre Edward is mosolygott, volt benne élet. Bella jelenléte teljessé tette a családunkat, nem pusztán azért, mert Edward lénye megtelt szerelemmel, és rátalált ebben az emberlányban a létezésének az értelmére, hanem mert ő is hozzánk tartozott. Minden hátránya ellenére mégis a mi életformánkat választotta. Nem csak Edwardot, hanem minket is. Még Rosalie-t is, pedig róla aztán mindenkinek minden eszébe jut, csak a családi összetartás nem. Bella valóban Cullen volt, még ha a történések alakulása nem is ezt mutatta.

Ölelő karok zárultak össze előttem, Jasper hideg lehelete a fülemet csiklandozta.

– Halljam, mi a mai probléma? – kérdezte lágyan, pedig tudta.

Nagyon is tisztában volt vele, hiszen semmi egyéb nem akadt, ami beárnyékolta volna a boldogságomat. Nem akartam erre gondolni, mosolyogva fordultam meg a karjaiban.

– Probléma? Nem értem, miről beszélsz! – néztem fel rá és igyekeztem a legártatlanabb pillantásommal elvarázsolni. Egy látomás sietett a segítségemre. – Oh, már látom! Tanya vadászat közben összevérezte a kedvenc pólómat.

Nevetett. Annyira szerettem, ahogy nevet. Kedves, morózus hangja nyugtatólag hatott rám még akkor is, ha éppen nem szándékosan csinálta.

Tanya valóban összevérezte azt a pólót, amit ma délutánra kért el tőlem. Nem értettem, hogyan képesek egyes vámpírok ennyire mocskosul étkezni. Edward persze ebben is más volt, ahogy Carlisle is. Ők legalább olyan tisztán érkeztek vissza a vadászatból, ahogy elmentek. Emmett volt a legrémesebb, valóban disznómód vadászott.

Egyszer volt egy látomásom, amiben Bellával együtt megyünk vadászni. Igyekezett óvni a ruháját, de az őz artériája keresztülhúzta a számításait. Az a vízióm sem fog beteljesülni, és ez a gondolat éles fájdalomként tudatosult bennem.

Jasper sóhajtott, és fürkészőn nézett rám.

– Alice, hogy segítsek neked? Túl kell tenned magad ezen! Már hónapok teltek el... – szomorúan nézett le rám, bennem pedig feltámadt konokság. Nem feleltem, nem akartam veszekedni, de továbbra is bizonyosságot akart valamiről, amit nem adhattam meg neki. Bizonyítékot, hogy túlléptem rajta. – Semmi nem fog változni. Edward pontosan tudja, mit akar!

– Edward nem tud semmit! – vágtam vissza mérgesen.

Nyugtatóan simogatta a karomat. Láttam, hogy nem akar bántani, de gyűlöltem, hogy jobb belátásra akar téríteni.

– Ha mi hasonló helyzetben lennénk... Ha én lettem volna ember, amikor megismersz...

– Akkor azonnal kiszívtam volna ennek a tökéletes testednek az utolsó csepp vérét is! – mosolyodott el hirtelen, és én sem bírtam megállni. Jazz humora a képességével együtt engem is lenyűgözött. Teljes, és tökéletes győzelem volt, letarolta a depressziómat.

Együtt nevettünk, egy pillanatra kirekesztette belőlem minden keserűségemet. Pontosan tudta mikor mire van szükségem, fogalmam sincs, hogy csinálta.

Aztán elkomorodott, váratlanul, ahogyan jött, úgy el is múlt a jókedve. Annyira szerette volna, ha megértem.

– Alice! Amit Edward véghezvitt percről percre, mikor Bella mellett volt... – kis szünetet tartott, folyton váltogatta a szavait, így nem láttam előre, mit szeretne kihozni ebből az egészből. Meggondolta többször, hogyan tálalja elém. Annyira jó lett volna, ha egyszerűen csak fejet hajtok mindaz előtt, amit mond, mégsem bírtam megtenni. Ha megteszem, azzal elárultam volna Bellát. – ... én képtelen lettem volna rá. Még Carlisle is csodálattal szemlélte a kapcsolatukat. Bellának boldogabb az élete, mióta elmentünk, ebben biztos vagyok. Ártalmas az embereknek a létezésünk.

– De nem neki! – mondtam elkeseredetten. – Neki szüksége volt ránk. Mindannyiunkra! Rád, rám, még Rose-ra is.

– Nem számít! Edward döntése volt...

– Igen, éppen ez az! – suttogtam kétségbeesetten. Torkomban a nyomás jelezte, hogy sírni szeretnék, de nem voltam rá képes. – Az ő döntése, nem az enyém.

Jasper megint sóhajtott. Kínoztam. Rádöbbentem, ahogy belenéztem olvadt arany szemeibe. Fájdalmas volt látni a számára, ahogy szenvedek soha meg nem kapott húgom miatt, és gyötrő lehetett figyelnie, hogy a kínom nem csillapodik az idő elteltével.

Mennyire önző voltam. Csak magamra gondoltam, pedig más is szenvedett. Esmét soha nem láttuk mosolyogni, Carlisle mintha élőhalott lett volna, Emmett viccei pedig jobban hiányoztak, mint valaha. Rosalie önelégültsége alábbhagyott, ahogy az idő haladt előre, de ott lebegett az aurája körül a "na, ugye, én megmondtam" fíling. Nyomasztó volt.

Jasper újabb sóhaj kíséretében lágyan a mellkasára vont, éreztem, ahogy az arcát a hajamba fúrta és belélegezte az illatomat. Nem akartam, hogy miattam szenvedjen, ezért félretettem a bánatomat. Átengedtem magam a végtelenségnek, ahol a szerelmünk az egyetlen, ami számít. Felnéztem rá, figyeltem minden rezdülését. Néztem, ahogy az enyhe szellő óvatosan lengeti szőke tincseit, felemeltem a kezeim és a tenyerembe temettem az arcát.

– Szeretlek! – súgtam egyszerűen.

Elmosolyodott. Nem megkönnyebbülten, inkább "tegyük félre a szenvedést egy pillanatra" gondolattal. Nem bántam, csak mosolyogjon. Lassan lehajolt, hogy ajkát finoman az enyémhez érintse.

– Versenyezzünk – húzódtam el kacéran. Ugrottam egyet és a következő pillanatban már a szikla tetejéről nevettem le rá. Elnéző, megkönnyebbült mosolya a szemeiben ragyogott tovább. – Gyere vámpír! Szívd csak ki a véremet!

Hangosan felnevetett. Előre láttam, hogy felugrik utánam a sziklára, de mire valóban megtette én már továbbugrottam a következőre. A nevetésünk visszhangzott a hegyek között, végre valóban boldognak éreztem magam. Jasper egyre közelebb ért hozzám, eldöntöttem, hamarosan engedem neki, hogy utolérjen.

A következő sziklát céloztam meg, és elrugaszkodtam, mielőtt Jasper a helyemre ért volna. "Repülés" közben egy vízió férkőzött a fejembe. Tudtam, hogy honnan érkezik, tisztában voltam vele, hogy nem lenne szabad, mégis engedtem, hogy megmutassa magát.

Bellát láttam egy szikla tetején. Istenem, szörnyen nézett ki, talán még nálunk is sápadtabb volt. Vékonyabb, mint mikor otthagytuk, a szemei alatt sötét karikák terpeszkedtek. Annyira valóságosnak tűnt, szólni akartam neki, hogy lépjen beljebb, nehogy baja essen a sziklaperemen. Nem volt idő. Mintha beszélt volna valakihez, de nem láttam mellette senkit. A következő másodpercben...

– Nee! – kiáltottam, és a földre estem. Térdre estem, Jasper azonnal mellettem termett.

– Mi a baj? – kérdezte, de egy csöndre intettem.

... Bella elrugaszkodott a szikláról és a mélybe vetette magát. Zihálva figyeltem, ahogy zuhan lefelé, majd hatalmas csobbanással a vízbe csapódik. És vártam. Jasper türelmetlensége tapintható volt a levegőben, de én némán vártam. Figyeltem azt a helyet, amennyire tudtam. Óráknak tűnő percek rohangáltak, de én csak vártam. És Bella nem bukkant fel. A hullámok egymást követték, és nekem belefájdult a fejem, annyira igyekeztem őt meglátni, de hiába.

Néma zokogás tört fel a torkomból, Jasper riadtan faggatott.

– Bella... Bella... – képtelen voltam bármi mást mondani. Újra és újra levetítettem magamnak a zuhanást és az azt megelőző másodperceket, és megszegve a sok hónapja letett eskümet, miszerint kilépek az életéből, mindenféle szempontból, ráfókuszáltam. A húgom. Nem érdekelt, mit mond Edward, hogyan kínozza magát valahol a világ végén, én pontosan tudtam, hogy Bella a húgom. Nem azért, mert én így akartam, hanem mert ő az akart lenni.

– Alice, mondd már!

– Bella öngyilkos lett! Leugrott egy szikláról! – kimondtam hangosan, és mintha ezzel véglegesítettem volna ezt a szörnyű víziót.

Jasper lélegzete is elakadt. Ez még az ő számára is meglepő fordulat. Tudtam, hogy Bella jelenléte a családunkban nem volt könnyű a számára, de ilyen véget nem kívánt neki. Összevonta szép ívű szemöldökét, és szinte rám parancsolt.

– Mit látsz még?

Koncentráltam. Jobban, mint eddig bármikor. Jobban, mint amikor Bella önként és dalolva sétált James karjaiba. Látni akartam, ahogy felbukkan. Látni akartam, akár az élettelen testét a felszínre jönni, de legnagyobb őrületemre semmi nem történt. A hullámok ugyanúgy ostromolják a szikla lábát, mint előtte.

– Semmi... Semmi... Leugrik, és... nem látom a felszínre jönni – kiáltottam rémülten.

– Alice... – kezdte, de félbeszakítottam, mert láttam, mit akar mondani.

– Mennem kell, Jazz! – mondtam neki, és már rohantam is Tányáék otthona felé. – Azonnal oda kell mennem.

– Alice, ez nem helyes! – mondta Jasper menet közben. Láttam, amint elhatározta magát. Nem kísér el Forksba, egyedül enged Charlie-hoz. – Nem kellene odamenned. Edward nem helyeselné.

– Tudom, de képtelen vagyok nem odamenni – megálltam a háztól nem messze, és esdeklőn fordultam hozzá. – Kérlek!

– Nem megyek veled, Alice! Nem szabad közbeavatkoznunk! Neked sem kellene! – utolsó szavait szinte könyörögve mondta.

Ahogy ránéztem a szívem túlcsordult minden érzelemmel, amit iránta éreztem. Nála nemesebb lelkű vámpír nem létezett ezen a bolygón, és ezt nálam jobban senki nem tudhatta.

– Csak kérlek, engedj el úgy, hogy megértesz!

Halványan elmosolyodott, egyik kezével finoman végigsimított az arcomon.

– Én is szeretlek! – súgta kedvesen, röpke csókot lehelve ajkaimra. – Megértelek! És itt fogok rád várni!

Megfogtam a kezét, mellyel az arcomat simította, és odaszorítottam a bőrömhöz.

– Igyekezni fogok! – ígértem, majd sarkon fordultam, hogy visszatérhessek Forksba.

Egész repülőút alatt töprengtem, minek is akarok annyira visszajönni Forksba. Talán a temetésére? Vagy, hogy lássam, valóban meghalt. Az, hogy láttam eltűnni a habokban, de előbukkanni nem, teljesen az őrületbe kergetett. Teljesen elhomályosult az egész jövője. Eltűnt a jövője, tehát ez csak egyetlen dolgot jelenthetett...

Mégsem voltam képes gyászolni őt. Győzködtem magam, hogy Charlie-hoz jövök, segíteni akartam neki. Nem szerettem volna ebben a magányos órában magára hagyni. talán örülni fog egy régi barátnak, hiszen az egyetlen lánya volt...

A templom harangjai gyászos indulót játszottak, amikor beértem Forksba. Carlisle autója hasznosnak bizonyult, gyorsan repített a Swan ház felé. Hangtalanul suhantam keresztül a városon. Egy helyen lassítottam, amikor megláttam az egyik rezervátumbeli csoportot. Leah, így hívták a lányt, emlékeztem rá a városból, fekete ruhában, könnyes szemmel kísérte az édesanyját egy autó felé.

Mindenhonnan vártam Bella felbukkanását, vagy, hogy meghallom a rozoga autóját – már annak is örültem volna, csak láthassam –, de hiába. A város egyébként kihalt volt. Ha mégis láttam valakit, feketében voltak, a harang hangját követték, mintha virrasztásra készülnének. Kétségbeesve kormányoztam az autót Belláék felhajtójára, egy pillanattal később már a házban voltam.

Éreztem az illatát, a szobája érintetlen volt. Charlie szobájába lépve lefagytam. A szekrényen kívülről egy régi, poros fekete zakó volt kifüggesztve. Lerítt róla, hogy temetésre hordta. Gyászos ruha volt, gyászos perc, én pedig összeomlottam. A torkom sajgott, de nem csak a szomjúságtól, hanem a soha el nem ejtett könnyektől. Annyira szerettem volna legalább egy könnyet ejteni, hiszen láthatóan későn érkeztem. Bella igazán meghalt.

Nem emlékeztem, meddig álltam mozdulatlanul, bámulva a kopott, fekete öltönyt, küzdve fagyott szívem minden fájdalmával, mikor tudatosult bennem, valaki közeledik a ház felé. Bizonyára Charlie az. Két hangot hallottam, és arra gondoltam, valószínűleg egy barátja kísérte haza. Talán még sincs akkora szüksége rám, mint hittem.

A lány hangja ismerősnek tűnt, de az agyam nem akarta beazonosítani. Kisétáltam az előszobába, hogy ott várjam be Charlie-t. Az ajtó nyílt, a lámpát felkattintották, de nem lett volna szükségem erre sem, hogy felismerjem. Az illata mellbevágott, a látványa sokkolt. Valóban rémesen nézett ki, de láthatóan életben volt. Bella Swan leugrott a szikláról, most pedig itt állt előttem teljes valójában.

Össze voltam zavarodva, és megkönnyebbültem. Végtelenül megkönnyebbültem. A vízióim, mint megáradt folyam zúdultak vissza a fejembe. Bennem pedig újra feltámadt a remény, hogy mi ketten egyszer valóban, igazi nővérekké válunk.

Peetnek

Happy Birthday Midnight Sun!

2010-05-25T13:15:00.000-07:00

A blogot éppen ma egy éve, hogy megnyitottam. Élmény volt nektek írni, nagyszerű olvasótábor vagytok!!

Köszönöm a sok-sok kommentet, a támogatást, amivel növeltétek az önbizalmamamat, így létre tudott jönni A Boszorka Fénye! A könyvet nem tudtam befejezni mára, de már az utolsó fejezetet írom, szóval szurkoljatok! :)

Amint végzek a könyvvel, azonnal nekilátok a Bűnbánat című rész végéhez!

Nagy ölelés mindenkinek!

benina

Alice23

2010-05-14T13:13:00.000-07:00

Az események arra késztetnek, hogy írjak erről néhány sort. Leginkább a kedélyek csillapítása végett.

Szeretném leszögezni, hogy Alice-szal mindent megbeszéltünk, és ugyan nem publikus, de tökéletesen megértem az indokait! A döntését az iránta érzett barátságom és tiszteletem miatt elfogadom. Igyekszem jó, ha nem jobb barátja lenni, és támogatni, és ha egy nap eljön az ideje, akkor visszaterelni őt erre az ösvényre. Hiszem, hogy egy nap hallunk még róla, mert akinek ilyen tehetsége van, képtelen néhány évnél tovább elfojtani magában ezt az ösztönt!

Tehát megkérek mindenkit, hogy ne bántsák őt, éppen elég volt ezt a döntést meghoznia. És neki éppen annyira fájdalmas, mint az olvasóinak!

Az LE és a BC oldalt ritkán, de frissíteni fogom július 1-től! Ha igény van rá persze csak akkor :) Majd jelezzétek hszekben, kérlek!

"Nagyon nehéz megtartani az ígéreteket, és nem sírni, amikor valaki elmegy, aki mindennél kedvesebb... és nem várni ki az utolsó pillanatig, amíg elindulnak a vonatok. Utána úgyis mindég egyedül marad az ember a nagy, sötét, ködös életben. Vass Albert"

Alice-nak az életben boldog pillanatokat, és a számára legmegfelelőbb jövőt kívánom!:)

benina

Szavakat a díjak helyett!

2010-04-11T13:33:00.000-07:00

Először is szeretném minden kedves blogger-társamnak megköszönni az éppen aktuális díjat, amit nekem szántatok!!! Mindig nagyon jólesik, hogy eszetekbe jutok, és veszitek a fáradtságot, hogy belinkeljétek az oldalam és a nevem.

Jól érzitek, most jön a "de..."

Szerintetek a blogírásnak ez a formája miről szól? Ti minek örültök jobban, annak, ha az olvasók a megírt történeteiket egy email-ben, vagy egy párszavas kommentben véleményezik, vagy ha mindig egy új és újabb kitalált díjjal jutalmaznak? Ha tetszik, amit írok, és kedvetekre való az oldalaim dizájnja, akkor én inkább az elsőre szavazok. A díj kedves gesztus, de eltereli a figyelmet az oldalaink valós tartalmáról. Ráadásul olyan blogokat is kitüntettek, amelyek nem megérdemelten kapták meg a "legjobb" jelzőt!

Még egyszer nagyon köszönöm nektek, ha rám gondoltok, de kérek mindenkit, hogy akinek eszébe jutna egy ilyen díjjal megajándékozni, inkább írjon nekem egy komit, hozzászólást, email-t!!! Már csak azért is, mert míg egy díjat kiteszek, addig megírok néhány oldalt a következő frissből :)

Új kampányt ajánlok: aki egyetért a fentiekkel, kérem, hogy a blogjába helyezze el bárhová a fenti képet jelezve, hogy ő is kommentet kér a díjak helyett :)

Legyen az olvasás és az írás az élmény számunkra!

Köszönöm a figyelmet :)

benina

Niki anyukájának kívánok ezzel a résszel Boldog születésnapot!!! :)

2010-03-10T12:02:00.000-08:00

Bűnbánat

Egész eddigi életem legnehezebb csatáját vívtam. A félelem fekete ürege apró lyukon keresztül szippantott magába, és visszafelé már nem bírtam áttuszkolni magam. Talán azért, mert nem is akartam. A megérdemelt szenvedés várt rám, ha nem bocsájt meg nekem.

Gyötrődve pillantottam le rá, a nap folyamán először aludt zavartalanul, nyugodtan. Charlie a földszinten várta hajnaltól, hátha valami hang szűrődik ki a szobából, ami bizonyítja az ébredést. Nem volt benne biztos, hogy normális ennyit aludni, és ebben kivételesen egyet is értettem vele.

Már egészen besötétedett, mikor nem bírtam tovább. A mobilért nyúltam, benyomtam az egyetlen számot, ami kapcsolt az egyetlen személyhez, aki ebben a pillanatban megnyugtathat. Természetesen várta a hívásomat.

– Mit szeretnél tudni, Edward? – csiripelte Alice a telefonba, és szinte láttam magam előtt, ahogy a szemeit forgatja Jaspernek.

Mindig túlságosan sokat aggodalmaskodom, ha Belláról van szó, legalábbis a húgom szerint. Nem tudtam figyelmen kívül hagyni az önelégült "ugye megmondtam" hangját.

– Nincs benne a varázsgömbödben, Alice, hogy mit akarok kérdezni? – érdeklődtem gúnyosan.

– Annyi kérdés kavarog előttem, hogy nem tudom, melyikre szeretnél először választ kapni – vágott vissza sértődötten.

Elmosolyodtam. Ebből a hangnemből tudtam, hogy felhúzta az orrát.

Bella megmozdult álmában, mire annyira lehalkítottam a hangomat, hogy az ő füle ne érzékelje.

– Egy kérdés azért kiemelkedik a többi közül – folytatta Alice, én pedig kíváncsian hallgattam. Nem tudtam volna rangsorolni a bennem örvénylő kérdések folyamát. Alice hetykén szólalt meg újra. – Eláruljam, megbocsájt-e neked Bella?

Nagyon nyeltem. Valóban ez volt a legégetőbb kérdésem. Ellenálltam a kísértésnek, tudtam, hogy minden csak Bella döntésén múlik, így Alice-nak csupán sejtései lehetnek. Ráadásul sürgetőbbnek tűnt a másik dolog, ami miatt eredetileg kerestem az én szemtelen testvéremet.

– Igazából az érdekelt, hogy mikor ébred föl végre – mormoltam rosszkedvűen a kagylóba.

– Oh – nyögte csalódottan Alice, majd csettintett egyet a nyelvével. – Nem kell aggódnod. Nagyon kimerült, ezért alszik ilyen sokat.

– Mennyi, Alice?

– Öt percen belül nyitja ki először a szemét – felelte fojtott hangon, mintha remekül mulatna valamin.

Nem akartam tudni, mit árult el neki az egyik víziója, ezért gyorsan összekattintottam a telefont.

Öt perc. Rémesen hosszúnak tűnt, pedig már több órája figyeltem őt. Persze ebből sosem volt elég. Csak nézni, ahogy alszik. Valahol egy olyan világban, ahová nekem nem volt bejárásom.

Valóban ezt akarta? Csatlakozni az alvásmentes világhoz, amihez én tartoztam, csak azért, hogy mellettem maradhasson? Csábítóbb volt ez az ötlet, és én jobban vágyódtam erre, mint amennyire illő lett volna. Biztos voltam benne, hogy Bella előbb-utóbb megbánná, ha átváltozna olyanná, mint én vagyok. Különösen, ha az elején gyakran hibázna. Szerettem volna rávenni, hogy maradjon meg annak ami! Egy illatozó, piruló, gyönyörű, hús-vér nőnek, akinek a szívverését bárhol, bármilyen távolságban felismerném.

Ahogy figyeltem álmában elefántcsontszín bőrét, lágyan ívelő szemöldökét, érzékien duzzadó ajkait, elhatároztam, hogy ha kell, lehozom neki a csillagokat az égből, csak meggyőzzem az igazamról. Talán tényleg szeret annyira, hogy hallgasson rám.

Mély levegőt vettem, a szomjúság égette a torkomat, mintha olajat gurítottam volna le, amit aztán egy gyufával lángra is lobbantottam. Cseppet sem bántam. A szomjúság, mint érzet megszűnt, amikor Bella mellett voltam. Azok a borzalmas hónapok nélküle...

A bosszúszomjas október, amikor minden elkeseredett fájdalmammal eredtem Viktória nyomába. A kiábrándító november, amikor Texasban rádöbbentem, hogy az az átkozott nőstény kicselezett engem, és két állammal korábban meglógott előlem. A tehetetlenség decemberben, amikor Tanyaéknál karácsonyoztunk, de onnan már képtelen voltam tovább színlelni.

A január, a február és a március már olyan elviselhetetlen messzeségbe sodort, amikre nem szívesen emlékszem vissza. Aztán a telefon... Az a végzetes, könnyen félreértelmezhető telefonbeszélgetés Blackkel, ami után azt hittem, vége mindennek az életemben. Bella volt az egyetlen dolog, ami életben tartott, és a Volturri olyan könnyű halálnemet kínált, aminek az akkori állapotomban képtelen voltam ellenállni.

De Bella nem halt meg. Az illata az óta a pillanat óta nem engedte feltámadni bennem a szörnyeteget. Amikor abban a néhány órában halottnak hittem, megváltoztatta az egész addigi világnézetemet. Nem számított, mennyire vérzik, nem volt fontos, milyen csábító a vére, mert ő Bella volt!

A légzése lassan szakadózóvá vált, felszínessé, de a szemeit egyelőre lehunyva tartotta. Nem akarózott felébrednie. Kíváncsi lettem volna – mint mindig –, vajon mi járhatott a fejében ebben a pillanatban. Összehúzta a szemöldökét, és megjelent az a bizonyos gondolkodó ránc.

Tétován, végtelen gyöngédséggel hajoltam fölé, és ajkaimmal lágyan simítottam végig a homlokán. A legtöbb ember összerezzenne így félálomban, ha egy olyan hideg valami érne hozzá, mint én vagyok. Bella azonban meg sem rezzent, csupán szorosan összezárta a szemeit.

De miért nem nyitja ki? Megfojtom Alice-t, ha ködösített már megint, csak mert kombinálni támadt kedve...

Bella szemei résnyire nyíltak. A sclerája még piroslott a hosszú alvás miatt, de íriszének csokoládéfolyamában máris elvesztem volna. Ha engedi. De nem engedte, mert abban a pillanatban, ahogy a tekintetével rám talált, szinte azonnal össze is zárta. Szorosabban, mint eddig.

– Jaj! – nyögte, és apró ökleit a szemei elé kapta.

A frászt hozom rá, gondoltam, és egy árnyalattal hátrébb húzódtam, így már elválasztotta az arcunkat néhány kilométernek tűnő centiméter. Többel képtelen voltam, a vonzása magával sodort, lehetetlen volt újra távol lenni tőle.

Pár hosszúnak tűnő pillanat után végre újra kinyitotta a szemeit, a pillantása reménykedő, de nem riadt. Belül megkönnyebbülten felsóhajtottam, de szerettem volna tőle hallani, hogy minden rendben.

– Megijesztettelek? – kérdeztem, és bár tudtam, hogy hátrálnom kellene, képtelen voltam rá.

Furcsállottam, hogy meglepettséget láttam tükröződni a szemeiben. Talán meglepte, hogy itt vagyok... De hirtelen értetlen arckifejezést öltött magára, amivel csak még jobban összezavart. Tűnődött, mintha próbálná összerakni, ami vele történt. Bizonyára sok volt ez neki. Szerettem volna a karjaimba vonni, de nem voltam biztos benne, hogy ennek ő feleannyira is örülne, mint én.

Így hát, csak figyeltem, és vártam, míg összeáll fejében a kép, és végre teljesen felébred.

– Oh, a francba – mormolta rekedten, a hosszú alvás a hangszálain is nyomot hagyott.

– Mi a baj, Bella? – kérdeztem, és majd' beleőrültem, hogy nem látok a fejébe.

A homlokán újra megjelent a ránc, mire idegesen néztem rá. Meg akartam ragadni, hogy a karjainál kicsit megrázzam, térjen már magához, hogy elmondja, mi bántja. Szembeszállok az egész világgal, ha arra van szüksége, csak kérnie kell.

– Szóval meghaltam, igaz? Mégiscsak vízbe fulladtam! Ó, a nyavalya, nyavalya, nyavalya...! – hadarta egyre hangosabban, de a hangja még így is csöndes suttogás volt inkább.

Nem értettem, miről beszél. Már hogy halhatott volna meg? Miből gondolhatja ezt? A minimum az, hogy ha meghal, a mennyországba kerül, ott pedig velem aligha találkozhatna. Azonban úgy láttam, igazán nem érti, mi folyik itt.

– Nem haltál meg – világosítottam fel, mire nekem támadt riadtan.

– Akkor miért nem bírok felébredni?

Úristen! Teljesen tönkretettük az elméjét. Már képtelen megkülönböztetni a fikciót a valóságtól... Beszélnem kell Carlisle-lal, de előbb visszahozom Bellát a valóságba.

– De hát ébren vagy, Bella...

– Persze, persze. Azt akarod, hogy ezt gondoljam. És akkor még rosszabb lesz, amikor tényleg felébredek. Ha felébredek, ami nem fog megtörténni, mert meghaltam. Ez rettenetes. Szegény Charlie. És Renee és Jake…

Jake... A távol töltött időm legnagyobb hátránya, és velejárója Jacob Black. Több emlék szorult a Bellához közel álló emberekbe erről a fiúról, mint szerettem volna. Charlie, Alice, mindenki azonnal vele jöttek. Csak még jobban megvetettem magam. Az árulásom miatt Bella kénytelen volt éppen egy olyan barátot választani magának, mint ez a vérfarkas kreálmány. Ennél csak Mike Newton lehetne rosszabb...

Igyekeztem nem gondolni erre. Helyette arra koncentráltam, ami a legfontosabb volt. Semmi más nem számított, csak Bella. Ha a világ lángba borul, de ő megmenekül, akkor boldog lettem volna. De ha minden más épen marad, csak ő pusztul el, akkor nekem is végem.

– Azt még megértem, ha engem valami rémálomnak nézel – kezdtem ironikusan, miközben keserű mosoly futott át az arcomon. – De azt el sem tudom képzelni, mit tehettél, ami miatt a pokolban kötöttél ki. Talán sorozatgyilkosságra adtad a fejed, amíg távol voltam?

Összerezzent, amikor a távollétemet emlegettem. Atyaég, talán nagyobb fájdalmat okoztam neki, mint szerettem volna.

Elhúzta a száját a megjegyzésemre, de ez nem mosoly volt, amire számítottam.

– Természetesen nem. Ha én a pokolban lennék, akkor te nem lennél itt.

Kiábrándultan felsóhajtottam. Magam sem tudtam, miért. Gondoltam, míg külön voltunk, ennek a Black gyereknek sikerült az, ami nekem nem: önbizalmat nevelni Bellába. De hiába... Reménytelen vállalkozás.

– Hát akkor mindez tényleg megtörtént?

Igyekeztem tartani magam a felhőtlen, kedélyes hangnemhez, de a kérdései annyira zavarosak, annyira igazságba vájóak voltak, hogy éreztem az arcomra kiülő feszültséget. A mosolyom is átvette, de tartani akartam, mert ha lehull, valami sokkal szörnyűbbet mutatok Bellának. A végtelenül kétségbeesett és könyörgőn esdeklő arcomat, amihez talán a szánalom is kevés lenne, hogy eltűnjön.

– Hát az attól függ – jegyeztem meg tartózkodón. – Ha arra gondolsz, hogy majdnem lemészároltak minket Olaszországban, akkor igen.

– Milyen furcsa – jegyezte meg, mire kérdőn néztem rá. A velünk megtörténtekre nem éppen azt a szót használtam volna, hogy furcsa. – Tényleg Olaszországban voltam. Tudtad, hogy még sosem jártam messzebb, mint Albuquerque?

Ismét eszembe jutott Carlisle és a pszichiáter ismerőse abban a nívós elmegyógyintézetben... Talán még most sem késő...

– Talán aludnod kellene még egy sort – javasoltam. – Furákat beszélsz...

Igen, ez a szó inkább illett ide, mint oda.

– Nem vagyok álmos – ellenkezett, és ezzel még csak meg sem lepett. – Hány óra van? Mennyit aludtam?

Kinyújtóztatta elgémberedett végtagjait, a vére felpezsdült, én pedig némán tűrtem, ahogy a tűz elemészti a torkomat.

– Hajnali egy van. Úgyhogy, körülbelül 14 órát aludtál.

– Charlie?

Számítottam a kérdésre. Charlie végigordította a fejemet, míg felvittem Bellát a szobájába, és lefektettem az ágyba. A többiek némán, kifejezéstelen arccal vártak rám.

– Alszik. Valószinüleg tudnod kéne, hogy épp most szegem meg a szabályokat. Na jó, nem technikailag, mert csak azt mondta, hogy soha többé ne lépjem a háza ajtaját, és én az ablakon át jöttem…..de attól még a szándéka világos – magyaráztam, ő pedig elkerekedett szemmel hallgatott.

Persze azt nem tettem hozzá, hogy a kritériumai között szerepel a Bella elleni tiltásom. A távoltartási végzés Forks minden négyzetcentiméterére vonatkozott, de ki akartam várni Bella válaszát, mielőtt ezt a részét közlöm vele.

– Charlie kitiltott téged a házból?

A döbbenete és a helytelenítése melengette fagyott szívemet, de nem akartam, hogy miattam, veszekedjenek az apjával.

– Mi mást vártál?

Ezen elgondolkodott. Látszott, hogy igazán meglepte Charlie-nak ez a heves reakciója, vagy csak még mindig nem ébredt fel az álmából teljesen. Mennyire jó lett volna, ha visszapörgethettem volna az idő vaskerekét, nehogy elkövessem azt az ostobaságot ott az erdőben. De nem lehetett, és minden egyes emlék, amit láttam az ismerősök fejében, emlékeztetett a hibás lépésemre.

– Mi lesz a sztori? – kérdezte ártatlan arckifejezéssel Bella, mire kérdőn néztem rá.

Az egyetlen olyan lény volt a földön, aki soha nem úgy reagált az eseményekre, ahogy elvártam volna.

– Mire gondolsz?

– Mit mondjak Charlie-nak? Hogy miért tűntem el… mennyi ideig is voltam távol? – Nem, még továbbra sem tért egészen magához.

– Csak három napra – segítettem ki, aztán bűnbánóan hozzátettem. – Igazából, azt reméltem, hogy van valami jó magyarázatod. Nekem ötletem sincs.

Túlságosan el voltam foglalva, hogy gyönyörködjem benne, ahogy alszik, ahogy szedi a levegőt – a mellkasa egyenletesen mozgott fel és alá –, míg a földszinten Charlie telefonközpontost alakított. Mindenki hívta, aki ismerte, leszámítva egyetlen személyt: Jacob Blacket.

– Hát ez mesés! – nyögött fel Bella, mire a figyelmem azonnal visszaterelődött hozzá.

– Talán Alice kirukkol valamivel – jegyeztem meg, és úgy tűnt, ez a gondolat kielégíti.

– Szóval – kezdte bizonytalanul, mégis reménykedően. Kíváncsian vártam az első kérdést. Abban egészen biztos voltam, hogy egész sor kígyózik hamarosan a fejében, mihelyst úgy dönt, hogy magához tér. – Mit csináltál három nappal ezelőttig?

Egyenesen a közepébe. Nem voltam benne biztos, hogy éppen ezzel a témával kellene kezdeni. Talán felzaklatná, és visszasüppedne az álomvilágba, ahol nincsenek szörnyű vámpírok, vérfarkasok és a Volturi, Viktoria.

Óvatos pillantást vetettem rá.

– Semmi izgalmasat...

Azt hittem, csalódni fog, vagy hisztizni, amiért nem adok pontos választ a kérdésére, ehelyett azonban csak bólintott. Az arcán szomorúság vegyült a belenyugvással. Sehogy nem értettem.

– Hát persze, hogy nem...

Nem bírtam tovább. Azt még elviselem, hogy olyan érzelmeket látok az arcán, amiknek nem találom a jelentését, de hogy már a szavaiban sem látok értelmet, már igazán őrjítő volt.

– Miért vágsz ilyen arcot?

Elhúzta a száját, mintha olyasmire kérném, hogy magyarázzon el, amit mindenki teljesen nyilvánvalónak tart, rajtam kívül.

– Hát... Ha mégiscsak álmodnálak, akkor pontosan ilyenfajta választ adnál – jegyezte meg, aztán újabb szájhúzogatás közepette hozzátette. – Úgy látszik, a képzelőerőm kiapadt.

Ebben azért erősen kételkedtem. Sőt! Nem hittem, hogy létezhet a Belláénál hatalmasabb fantáziával bíró lény ezen a földkerekségen. Ennyi misztikumot, ennyi valószerűtlen, képtelen eseményt lehetetlen lett volna feldolgoznia egy Jessicának vagy egy Mike Newtonnak. Az agyuk nem lett volna képes feldolgozni a rengeteg információt, vagy ha mégis, képtelenek lettek volna beilleszteni mindezt a valóságukba.

Felsóhajtottam. Szerettem volna már kirángatni ebből a rémes álomnak képzelt valóságból.

– Ha megmondom neked, akkor végre elhiszed, hogy nem csak rémálom vagyok?

– Rémálom? – visszhangozta felháborodottan. Úgy tűnt, szívesen vitába szállna a jelzőmmel, de én nem reagáltam, csak némán kivártam, míg feldolgozza. Végül bólintott. – Talán... Ha tényleg elmondod.

Nem akartam vitába szállni vele, hogy úgysem tudja ellenőrizni a szavaimat. Ha szükséges az egész családom egy emberként hazudna neki helyettem is. De önmagam előtt már így is hadilábon álltam. Újabb hazugságok nem hiányoztak, és rég megfogadtam: Bellának mindig az igazat – leszámítva azt a kényszeredett esetet az erdőben.

– Szóval... vadásztam.

Bosszankodva nézett rám.

– Ez a legtöbb, ami tőled telik? – Nem értettem a haragját. – Ez a válasz egyáltalán nem azt bizonyítja, hogy ébren vagyok.

Ekkor leesett. Félreértette. Kettős érzelmek harcoltak bennem. Próbáltam elfojtani a mosolyomat, amit előcsalogatott volna ez a feldúlt arckifejezése. Járomcsontja fölött a bőr egészen kipirult, szemei végre felébredtek és haragosan megvillantak. Másrészt próbáltam elfojtani a kényszert, hogy egyszerűen rávegyem valami módon: kerüljük el ezt a témát.

A mosolyt elfojtottam, de nem akartam tisztességtelenül hatni rá, így engedtem, hogy rájöjjön magától, mi az, amit nem akarok elmondani neki.

– Nem élelemre vadásztam... – kezdtem tétován, közben minden rezdülésére figyeltem. – Tulajdonképpen kipróbáltam magam... a nyomkövetésben. Kiderült, hogy nem vagyok valami jó benne.

Ez mennyire igaz volt. Nem esett jól beismerni Bellának a kudarcomat, de joga volt tudni, micsoda egy szánalmas alak vagyok, ha netán mégis úgy döntene, hogy megbocsájt. Csodálkozva nézett rám. Nem tudtam azért-e, mert szerinte én mindenben jó voltam, vagy azért, mert nem értette a mondanivalómat.

– Minek eredtél a nyomába? – kérdezte.

A kérdései egyre lényegre törőbbek, célirányosabbak voltak, én pedig komolyan kezdtem kétségbeesni.

– Semmi különösnek.

– Nem értem.

És akkor nem bírtam tovább. Egy pillanatra az is megfordult a fejemben, hogy letérdelek elé, úgy esedezem a bocsánatáért, de végül úgy határoztam, a legjobb az lesz, ha egyenesen a szemébe mondom mindazt, amit érzek. Aztán utánam a vízözön.

– Én tartozom neked egy bocsánatkéréssel – kezdtem, de azonnal ki is javítottam maga, hiszen nem erről volt szó. – Nem, persze sokkal többel tartozom. De tudnod kell, hogy fogalmam sem volt róla. El sem tudtam képzelni, hogy ilyen szörnyű helyzetben hagylak itt. Azt hittem itt biztonságban leszel. Igazán nagy biztonságban. Nem is sejtettem, hogy Victoria visszajön. – Elnyomtam egy kitörni készülő morgást a mellkasomban, és a vicsorgásomból is csupán annyit láthatott, hogy elhúztam a számat. Nem akartam, hogy lássa. Hogy olyannak lásson, amikor a gyűlölet elhatalmasodik felettem.

– Beismerem, hogy akkor, amikor először láttam, sokkal nagyobb figyelmet szenteltem James gondolatainak – folytattam bűnbánóan. – De azt nem láttam, hogy Victoria így fog reagálni. Nem tudtam, hogy ilyen közel álltak egymáshoz. Azt hiszem, most már tudom, hogy miért. Annyira bízott Jamesben, fel sem merült benne a kudarca. Ez a túlzott bizalom árnyékolta be az érzelmeit iránta, és emiatt nem láttam annak a mélységeit. – Esdeklőn néztem csodálkozástól tágra nyílt barna szemeibe. – Nincs arra semmilyen mentség, hogy mit hagytam itt neked, amivel szembe kellett nézned. Amikor hallottam, hogy mit mondtál Alicenak, és hogy ő maga mit látott. Amikor rájöttem, hogy a biztonságod a vérfarkasoktól függ, ezektől az éretlen, szeszélyes teremtményektől, akik majdnem olyan veszélyesek, mint maga Viktoria... – remegés futott végig a gerincemen, ahogy próbáltam féken tartani a haragomat. Könyörögtem tovább, míg az enyhülést meg nem látom a szemében.. addig folytatom. – Kérlek, hidd el, hogy fogalmam sem volt erről! A rosszullét kerülget még most is a gondolattól, pedig itt vagy a karomban, biztonságban. Én vagyok a legnyomorúságosabb, leghitványabb...

– Elég! – szakította félbe a jogos önostorozásomat.

Gyötrődve figyeltem, ahogy keresi a szavakat. Talán felmentenek, talán a pokol szájához zavarnak, hogy régi ismerősként üdvözöljük egymást Luciferrel, aki a Bellamentes napjaimon olya nagy élvezettel kínzott.

Bella hangja csöndes volt, arcán kifejezéstelen tekintet, és bármit is érzett, hozzá nem foghatóan jól játszotta a szerepét. Igyekeztem a zaklatott mondatokat összefüggő, értelmes sorokba rendezni, míg beszélt. Közben elteltem az illatával, a torkomban őrjöngött a szörnyeteg csak egyetlen csepp véréért. Engedtem szenvedni, megérdemeltem a szörnyetegemet, amiért vérfarkasok barátjává tettem az én egyetlen Bellámat.

– Edward! Most hagyd ezt abba! – parancsolt rám, én pedig gyanakodva figyeltem arcának minden rezdülését. Ahogy beszélni kezdett a határozott, magabiztos álarc lepergett, és nem maradt más, csak a végtelen kétségbeesés. – Nem gondolkodhatsz így a dolgokról! Nem hagyhatod, hogy ez a… ez a bűntudat irányítsa az életed! Nem vállalhatod magadra a felelősséget mindenért, ami velem történik! Egyik sem a te hibád volt, ezek csak részei annak az életnek, ami az enyém. Úgyhogy ha a busz elé lépek vagy bármi is lesz a következő, meg kell értened, hogy nem a te feladatod, hogy magadat okold! Nem rohanhatsz csak úgy Olaszországba, mert rosszul érzed magad, amiért nem mentettél meg. Még ha azért is ugrottam volna le a szikláról, mert meg akartam halni, akkor is az én döntésem lett volna és nem a te hibád. Tudom, hogy benne van a… a természetedben, hogy magadat hibáztasd mindenért, de nem hagyhatod, hogy ilyen extrém dolgokat művelj! Ez nagyon felelőtlen dolog! Gondolj csak Esmére és Carlislera és...

Elfúlt a hangja, én pedig dühösen meredtem rá. Ennyire lehetetlen gondolatok cikáznak abban a zárt elméjében? Hát ennyire nem ismer? Pusztán a lelkiismeret-furdalás miatt soha nem akartam volna annyira öngyilkos lenni, hogy magamra vonjam a Volturi haragját. Azt hittem, ezt Bella is tudja... Legalábbis tudnia kellett volna, már akkor is, ott az erdőben, amikor elengedett maga mellől...

– Isabella Marie Swan! – ejtettem ki a nevét teljes megrovással. – Csak nem képzeled, hogy azért kértem a Volturitól, hogy öljön meg, mert bűnösnek éreztem magam?

Értetlenül nézett rám. Sikerült teljesen összezavarnom ahelyett, hogy felvilágosítottam volna mindenről.

– Hát nem?

– De igen, nagyon is bűnösnek éreztem magam – visszakoztam gyorsan, nehogy még a végén ezt is betudja valami álomképnek. – El sem tudod képzelni, mennyire.

Továbbra is értetlenül ráncolta a homlokát.

– Akkor... miről beszélsz? Nem értem.

– Bella, én azért kerestem fel a Volturit, mert azt hittem, meghaltál – jelentettem ki magától értetődően. Láttam a meleg barna szemekben a felismerés fényét, aztán az arcára olyan mértékű hitetlenkedés ült ki, ami további magyarázatot vont maga után. Csupán átgondoltam, amit mondani akartam, és máris beleborzongtam. Gondolni sem akartam még a lehetőségére sem, hogy valaha megtörténhet... – Ha semmi szerepem a halálodban, ha nem is az én lelkemen szárad, akkor is elmegyek Olaszországba. Valószínűleg sokkal óvatosabbnak kellett volna lennem—közvetlenül Alice-szel kellett volna beszélnem, nem másodkézből elfogadni az információt. De komolyan, mit gondolhattam volna, amikor az a fiú a telefonba azt mondta, hogy Charlie a temetésre ment? Mekkora esélye van egy ilyen véletlennek? A véletlenek mindig ellenünk dolgoztak. Egyik hiba a másik után – mormoltam inkább magamnak már, mint neki. Ironikusan hozzátettem a végén. – Soha többé nem fogom kritizálni Rómeót.

Reméltem egy apró mosolyt, de rájöttem, hogy hiába, hiszen a helyzet nagyon is komoly volt. De a felvilágosodására is hiába vártam. Még mindig nem látta az összefüggéseket.

– De akkor még mindig nem értem – jegyezte meg. – Pontosan erről beszélek. Hogy akkor mi van?

Fogalmam sincs, hogyan csinálta, de az értetlenségével engem is sikerült kizökkentenie a magabiztos magyarázatom folyamából.

– Tessék?

– Mi van, ha tényleg meghalok? – kérdezte magától értetődő természetességgel.

Mintha az aznap estére várható vihar lehetőségeit latolgattuk volna, nem pedig mindkettőnk életének a végéről. Döbbenten meredtem rá. Igazán ennyi idő eltelt volna? Minden teljesen kitörlődött a memóriájából?

Ez jobban fájt, mint a kicsi Jane kínzása Volterrában. Én megőriztem minden percét az együttlétünknek, és azokat is, amikről azt sem tudta, hogy vele voltam. Ezek a pillanatok segítettek átvészelni azokat a bizonyos időket, amikor már feladtam minden erőfeszítést az életben maradásomra.

– Hát semmire sem emlékszel abból, amit mondtam neked?

Sértett megbántottság csillant a szemeiben.

– Én mindenre emlékszem, amit valaha mondtál nekem – felelte, de mintha elharapta volna a mondat végét.

Kicsit vártam, hátha úgy dönt, hogy befejezi. Láttam, hogy nem akarja elárulni, mi lett volna a vége. Már nem bírtam tovább, hogy meg ne érintsem. Túlságosan csábító, elviselhetetlenül gyönyörű volt. Végigsimítottam érzéki ajkain – annyira puha, végtelenül törékeny volt, minden egyes sejtjét imádtam.

– Bella, úgy látom, te félreértésben leledzel. Azt hittem, világosan az értésedre adtam – leheltem csöndesen az arcának. Elnézően csóváltam a fejemet, és elkeseredett mosolyra húztam fagyott ajkaimat. – Bella, én nem tudok egy olyan világban élni, amelyikben te nem létezel!

Annyira nyilvánvaló szavak voltak ezek tőlem. Biztos voltam benne, hogy ha a családom tagjait ideállítottam volna, egyikük sem rezdült volna meg erre a vallomásra. Nem pusztán azért, mert nálunk ez egy normális reagálási forma lett volna, hanem azért, mert számukra már teljesen természetes. Bella nélkül nem létezhetek tovább én sem. Ezt még Carlisle is képes volt felfogni, bármennyire is ellenezte az öngyilkos akciómat.

Bella azonban üreges szemekkel meredt rám, a tekintete zavarosabb volt, mint a tükörsima tó felszíne kavicsdobálás után.

– Én most... összezavarodtam – nyögte ki végül, mire automatikusan közelebb hajoltam hozzá.

Úgy tűnt, lát engem, mégsem hiszi el, hogy valóban ott vagyok, és azokat mondom neki, amiket igazán érzek. Mindennél jobban szerettem volna áttörni elméjének zárt felszínét, hogy belelássak különösen működő agyának minden rejtett zugába.

– Ügyes hazudozó vagyok, Bella, muszáj, hogy az legyek! – vallottam meg neki, mire az egész teste görcsbe rándult.

Megragadtam a karját és lágyan megráztam. Azonnal a pokol legmélyebb bugyraiba átkoztam magam, amiért rossz helyre helyeztem ezt a vallomásomat, ráadásul a lehető legrosszabbul megfogalmazva. Bella arcán fájdalmas érzelmek keltek életre, nekem pedig türtőztetnem kellett magam, nehogy addig rázzam, míg végre igazán fel bírom ébreszteni.

– Hadd fejezzem be! – könyörögtem rémülten. Nem akartam, hogy éppen most döntsön, amikor még mindig nem látja tisztán a helyzetet. – Ügyesen hazudok, de hogy te az első szóra elhitted... Az elviselhetetlen volt.

Több volt, mint elviselhetetlen, sőt igazából az átkozott vámpírtestemnek köszönhetően nagyon is el bírtam viselni, azonban ennél kínzóbb, gyötrelmesebb fájdalmat nem igen tudtam volna kitalálni magamnak. Az egyik legfájdalmasabb emlékeim közé tettem azt a pillanatot ott az erdőben, ahol megláttam Bella csokoládészemeiben azt a kiábrándultságot.

A teste továbbra is olyan merev volt, mintha minden egyes izma görcsbe rándult volna. Kétségbeesetten, könyörögve néztem le rá.

– Amikor ott az erdőben elbúcsúztam tőled... – a teste szinte ívben hátrafeszült, annyira küzdött ez ellen az emlék ellen. Kényszerítenem kellett magamat, hogy befejezzem, amit elkezdtem. Tudnia kellett a válaszokat a miértjeire, különben talán sosem kapom meg a megbocsájtást. Önző voltam, annyira önző, de akkor is megtettem. – Különben nem eresztettél volna el. Azt láttam. Nem akartam megtenni... úgy éreztem, belepusztulok... de tudtam, meg kell, győzzelek, hogy már nem szeretlek, hogy mihamarabb visszatérhess a normális életedhez. Azt reméltem, ha azt hiszed, hogy túlléptem rajtad, te is úgy teszel majd.

Vártam a reakcióját, de semmi nem történt. A fátyol, ami eddig a tudatát takarta előlem, mintha előrecsúszott volna a szemeire, hogy azon keresztül szemlélhessen engem.

– Tiszta törés... – suttogta végül.

Megijesztett. A hangjában semmi érzelem, csak úgy, mint az arcán.

– Pontosan – hagytam rá, majd ismét megcsóváltam a fejem és szemrehányó hitetlenkedéssel néztem le rá ismét. – De azt nem hittem volna, hogy ilyen könnyen meg tudlak győzni! Azt hittem, lehetetlen lesz... hogy olyan biztosan tudod, mi az igazság, hogy kénytelen leszek lehazudni a csillagokat az égről, és sose képzeltem, hogy olyan könnyű lesz megtenni! Azt hittem, hogy szinte lehetetlen— azt hittem, hogy olyan biztos vagy az igazságban, hogy órákba telik, majd amíg a hazugságom magját elültetem a fejedben. Hazudtam, és nagyon sajnálom. Sajnálom, mert megbántottalak és sajnálom, mert hiábavaló erőfeszítés volt. Ne haragudj, hogy nem tudtalak megvédeni attól, ami vagyok. Hazudtam, hogy megmentselek, de nem működött. Sajnálom! – esdeklőn figyeltem, hátha reagál valamit, de ő kitartóan nézett rám kábult tekintetével. Végül mégis előtérbe furakodott a vérszomjamnál is olthatatlanabb kíváncsiságom. – De hogy hihettél nekem? Az után hogy több ezerszer mondtam, hogy szeretlek, hogy hagyhattad, hogy egy szó elpusztítsa minden belém vetett bizalmadat?

Nem felelt, nem reagált, csak feküdt, mint egy darab fa, és ezzel komolyan megrémített. Megráztam újra, óvatosan, de hallottam a fogai koccanását. Akkor lazábbra fogtam a szorításomat, és könyörögve szólaltam meg újra.

– Bella! De hát komolyan, mit gondoltál?

A fátyol a szemében megremegett, aztán mintha megnyitották volna a gátat, hirtelen eleredtek a könnyei.

– Tudtam. Tudtam, hogy csak álmodom! – sírta elkeseredetten.

Hitetlenkedve meredtem rá egy pillanatig. Bánatában sírt, ezek szerint nagyon is a kedvére való lett volna, ha a valóságban traktálom ilyenekkel. A remény ébredt fel bennem. Talán mégsem akar elzavarni. Talán mégis maga mellett akar tudni, bár feleannyira sem, mint én őt, de az önzőbbik felem ujjongott, és azt kiabálta, mit számít ez, hiszen talán jó lesz ez így is!

vége

Hűséges olvasóimnak különfejezet

2010-03-06T11:56:00.000-08:00

Sziasztok!

A mostani rész Stephenie Meyer negyedik Saga kötetének, a Breaking dawnnak az utolsó négy oldalát öleli körbe Edward szemszögéből! Ezzel szeretném megköszönni mindenkinek, aki még ennyi idő kihagyása után is visszalátogat erre az oldalamra!

Ajánlom ezt a részt Tynának, aki ma ünnepli 26. születésnapját :)

Köszönöm, hogy töretlen lelkesedéssel olvastok!!! :)

Üdv Mindenkinek:

benina

Az első békés pillanat az "örökké"- ből

Az érzelmek gyors egymásutánban váltakoztak bennem. Amikor az egyik hullám csitulni látszott, azonnal fölé magasodott egy másik, hogy újabb érzelemmel borítsa be az előző helyét. Soha nem voltam csak üres.

Mindent végigkísért, magasan fölöttük szárnyalt a Nap fényes sugaraival együtt a Bella iránt érzett szerelem.

Már abban sem voltam biztos, hogy ez a szerelem. Az emberek annyira elcsépelték felszínes érzelmeik megnyilvánítására ezt a szót, hogy bűn volt kifejezésképpen használni. Imádtam Bellát minden pozitív érzelemmel, amit ki tudtam préselni fagyos szívemből. Szerettem őszintén, tiszta szívből, fanatikusan, és őrülten képtelenül. Minden kifejezhető, és a legtöbb kifejezhetetlen módon.

Azt gondoltam, hogy az elmúlt hónapok eseményeit már nem lehet tovább fokozni. Az esküvő, ahol Bella emberi életének legjobb formáját hozta. Az öröklét minden pillanatában meg fogom őrizni róla a képet a memóriámban, ahogy lépked felém a hófehér ruhájában. Gyönyörű arcán zavart pír, a szíve akár egy kolibri fürgén csattogó szárnya, és idegesen elcsukló hangja, ahogy kimondja a szavakat.

Aztán a nászút, amitől szerintem jogosan, szerinte persze teljesen fölöslegesen féltem. A bőrének illata, ahogy a sós víz és a bőre illata találkoztak, testének minden hajlata, domborulata tökéletes volt. És végre sikerült rávennem, hogy néhány évet várjon az ostoba átváltoztatással.

Nem akartam megszegni az adott szavamat, csupán időre lett volna szükségem, hogy meggyőzzem, mennyivel jobb embernek lenni. Már-már belátta, hogy igazam van, amikor kiderült Nessie.

A várakozás borzalmai... és az az átkozott kutya megtette. Nem ölt meg, amikor alkalmat adtam rá neki. Hiába könyörögtem... Az egész öröklét alatt hálás leszek neki többek között ezért is.

Persze annak kevésbé örülök, amiért a lányomat akarja. Minden gondolata erről szól. Néha féltékenységet érzek, amikor látom őket együtt, és látom a gondolataikat. Mindkettőjükét. Az imádat feltétel nélküli, sajátságos, mintha létezne egy külön világ, ahol ők egyek.

A másik problémám, ami szintén nem akart elmúlni a fejemből, Nahuel. A kíváncsiság gyakran átcsapott vágyálmokba, hogy megismerhesse őt – az egyetlen olyan lányt a fajtájából, aki nem vérrokona.

A kislányom még alig múlt fél éves, és máris egyszerre többfelé kell figyelnem, nehogy elorozzák tőlem idő előtt. Ráadásul Zafrína is igényt tart rá. Na, igen, hozzá talán el is kísérem. Legalább megtanít neki néhány alapvető trükköt a férfiakról.

És amikor végre úgy éreztem, hogy vége. Végre boldogan élhetünk hármasban a családom közelében, Alice hirtelen fogta magát, és lezárt gondolatokkal kiröppent az életünkből, magával rángatva Jaspert, akiről viszont biztosan tudtam már akkor is, hogy nem tud semmit.

Talán most már igazán vége. A vendégeink lassan elszállingóztak, már többször kijelentettük, hogy Bellám a nap hőse, és Carlisle-val elterveztünk egy "alaposan kielemezzük a mai eseményeket" napot. Mindenki vibrált az izgalomtól és az elégedettségtől. Ráadásul teljes joggal, hiszen több száz éve nem akadt méltó ellenfele a Volturinak.

Carlisle mindig is úgy gondolt Bellára, mint egy különleges adottságú lehetséges vámpírra, bár legtöbbször próbálta a gondolatainak ezt a fonalát elrejteni előlem. Tudta, hogy nem tetszene, de nem is sejtette, hogy már mennyire nem érdekelt ez a dolog. A hátam mögött hagytam a küzdelmes időszakot.

Nem vágytam másra, csak békére. Egy nyugodt pillanatra a zaklatott percek között, amiket átéltem. És amelyeknél boldogabbat senki nem bírna kívánni magának. De ezek után, a Volturi csúfos kudarca után már nem volt kétséges, hogy előttünk áll néhány gondtalan év, amikor kiélvezhetjük Nessie gyermekkorának csodáját, és Bella fejlődését.

Agyondicsértem a feleségemet, és amint valaki szóba hozta a mai napot, azonnal ott voltam, hogy részletesen dicsekedhessek minden egyes pillanattal. Bella csak ült, karjában a lányunkkal – Nahuel pillantásától, vagy a figyelem középpontjában fennálló fóbiájától –, gyakran a hajába temette gyönyörű arcát.

Zavara bájos volt, megindító, és szükségtelen. Azonban nekem is eszembe jutott a fészkünk, a közös otthon, és hirtelen égető késztetést éreztem, hogy odavigyem életem nőit.

– Talán le kéne fektetnünk Nessie-t – javasoltam.

Tökéletes arcán reménykedő mosoly ragyogott fel. Vajon tisztában van vele, mennyire, képtelenül gyönyörű? Nem voltam benne olyan biztos. Valószínűleg még mindig annak a Bellának érzi magát, akit én már akkor is legalább ilyen szépnek láttam. Nem bántam egyetlen ügyetlenkedését sem, mindent gondosan elraktároztam a memóriámban. Tisztában voltam vele, hogy ő hamarosan még szürkébbnek, még távolibbnak fogja látni azokat, amiket emberként élt át.

Hálát adok a sorsnak – ha létezik egyáltalán, és miért ne létezhetne, ezek után –, hogy a képessége segíti az önuralomban. Egyébként hirtelen természet, Jasper reménykedett benne, hogy legalább egy tucat botlása lesz, mielőtt elkezdi gyakorolni a diétánkat. Ha Alice nem lenne, akkor Jasper végtelenül kiábrándult, depressziós vámpírrá válna.

– Azt hiszem, ez jó ötlet – kapott a szavaimon Bella. – Biztos vagyok benne, hogy nem aludt rendesen múlt éjjel annyi horkolás mellett.

"Nahát, már ezért is piszkálják itt a farkast? Milyen kicsinyes lett Mrs. Szörnyenokos Cullenné." – hallottam meg Jacob sértődött gondolatait.

Kivillantottam rá a fogaimat, ő megforgatta a szemeit.

– Egy ideje nem aludtam ágyban. Fogadni mernék, hogy apám kiugrik majd a bőréből, hogy ismét a házában lát – jegyezte meg két ásítás közepette.

Bella ellágyult, és végigsimított Black arcán. Hát igen, mindent azért én sem kedveltem. Bár elfogadtam Jacobot, kedveltem is, de a közvetlen fizikai kontaktust nem bántam volna, ha kerülik.

– Köszönöm, Jacob – mondta Bella, és megajándékozta a fiút egy mosollyal.

Jacob fejében a dolgok átalakultak, még Bella is kiszorult a középpontból Nessie miatt. Azonban amikor így mosolygott Jacknek mindig eszébe jutott, hogy miért is imádta annyira ezt a lányt, hogy képes volt farkas létére szembeszállni az övéivel, és szövetkezni a hidegekkel.

– Bármikor, Bella. De ezt már tudhatnád – felelte végül, és igazán komolyan is gondolta.

"Ideje igazán aludnom egyet."

– Holnap találkozunk srácok. Úgy sejtem, a dolgok most már kicsit unalmasak lesznek, nem igaz?

Valóban fáradt volt. Bellát figyeltem, míg Jacob felállt és kinyújtóztatta elmerevedett izmait. Akkor már őt figyeltem, amikor homlokon csókolta életem nőit. Hiába, sosem fogok hozzászokni. Látta rajtam, amikor rám nézett, és könnyedén belebokszolt a vállamba. Felnevettem a fájdalmon, amit érzett az ujjaiban.

– Nagyon remélem – feleltem neki kicsit megrovón.

Még, hogy unalmas? A legszebb időszak előtt álltunk, amikor már biztosan tudjuk, semmi nem lephet meg bennünket. Ha pedig mégis, akkor Alice biztosan látni fogja. De nem.

Belenéztem a húgom fejébe – mióta visszajött szinte egyfolytában ott voltam –, de semmi újat nem látott. Valamit próbált eltitkolni előttem, így teljes figyelmét Jasperre koncentrálta. A hajára, a szemére, az ajkaira, és... Brr, gyorsan kitéptem magam a fejéből. Ezt azért már mégse akartam látni.

Elindultunk az ajtó felé, Bella stabil-gyöngéden tartotta a lányunkat a karjaiban. Visszafordultam, hogy egy kérdő pillantással kérjek magyarázatot a húgomtól, de ő csúfondárosan elvigyorodott, és nyelvet öltött rám. Elnézően mosolyogva megcsóváltam a fejemet.

"Nem mondok neked semmit! Klassz meglepetés lesz, majd meglátod! Imádni fogod!" – sugallta felém gondolatban, aztán újra Jasper felé összpontosított.

Bella az ajtóban megtorpant, és visszafordult.

– Oh, Jasper!

– Igen, Bella?

– Kíváncsi vagyok – J. Jenks miért rémül meg csupán a neved hallatán is? – kérdezte Bella, én pedig eltöprengtem.

Hogy juthatott ez az eszébe épp most? Elméjének zártságát elfogadtam, de annyira akartam látni azt, amit ő, úgy, ahogy ő. Mindent megadtam volna, csak hogy ez a vágyam teljesüljön.

– Az én tapasztalatom az, hogy bizonyos munkakapcsolatokat jobban motivál a félelem, mint a pénzügyi nyereség – magyarázta Jasper.

A fejében felvillant egy alkalom, amikor Jenks ellenállt a kérésének, pedig az sürgető lett volna. Jasper megragadta akkor a torkánál, a falhoz szorította – nem túl erősen, nehogy kárt tegyen a puhány alakban –, és rávillantotta vakítóan fehér fogsorát. Kockázatos beavatkozás volt, de hatékony. Azóta Jenks hűségesen engedelmeskedik Jasper minden kérésének.

J. Jenks szerencsés embernek mondhatta magát, amiért találkozott, és beszélhetett egy ilyen nagyszerű teremtéssel, mint a feleségem. Biztos voltam benne, hogy az a fickó még ma is Bellával álmodik, és örömmel lecserélné a Jasperrel töltött óráit, csak hogy újra találkozhasson vele.

Bella rosszalló pillantást vetett Jasperre, mire az minden bűnbánat nélkül rávigyorgott. Sokkal felszabadultabb volt, mióta Bella átváltozott, és mivel Nessie őt is elbűvölte, meg sem fordult a fejében, hogy a vérét ontsa. Így, az állandó vérszomjtól mentesen, végre elkezdett kibontakozni.

Elbúcsúztunk mindenkitől, és végre hazaindultunk. Nem rohantunk, csak nyugodtan sétáltunk. Magunk mögött hagytuk a vágyakozásukat – Nessie-t akarták mindig, örökkön örökké babusgatni, de legalábbis addig, amíg ilyen aprócska.

Nahuel kínzó gyötrődését is elhagytuk. Annyira szeretett volna velünk jönni. Bellára függesztett szemei kocsonyán csöngtek. Ő maga sem tudta biztosan, de tőle várta a feloldozást a saját anyja halála miatt.

Sajnáltam a határidőt. Az idők végezetéig tudtam volna így élni, és az a majdnem hét év bizony hihetetlenül rövidnek tűnt ehhez a boldogsághoz. Túl sok kérdést vont maga után az azt követő időszak: a Volturi, Nahuel, Jacob... Nem akartam ezekre gondolni, amikor Bellám végre sérthetetlen valójában mellettem volt.

– El kell mondanom, most teljesen lenyűgözött Jacob – jegyeztem meg, mire megajándékozott egy meleg mosollyal.

Ha a szívem még érző lett volna, valószínűleg ebben a pillanatban ugrik ki a helyéről.

– A farkasok elég szokatlan hatást okoznak, nemde? – Félreértett.

– Nem, nem erre gondoltam – világosítottam fel. – Ma nem egyszer arra gondolt, hogy Nahuelhez hasonlóan Nessie is teljesen felnőtt lesz hat és fél éven belül

Alaposan megrágta az elhangzottakat. Türelmesen megvártam, amíg feldolgozza, mit akartam mondani. Végül kicsit homlokráncolva próbálta megmagyarázni a barátjának a viselkedését.

– Nem úgy tekint rá. Nem akarja siettetni, hogy felnőjön. Csak azt akarja, hogy boldog legyen.

Bólintottam.

– Tudom. Ahogy mondtam, lenyűgöző. Kedvem ellen szól, hogy kimondjam, de Nessie tudna rosszabbat tenni – merengtem óvatosan, a homlokán a ráncok elmélyültek.

– Erre körül-belül hat és fél évig nem akarok gondolni – jelentette ki, mire felnevettem.

Ahogy sétáltunk felsóhajtottam, az elégedettség és a boldogság átjárta minden porcikámat.

– Persze, úgy tűnik, hogy eljön az idő, amikor majd egy versenytárs miatt is aggódnia kell.

Elhúzta tökéletes ajkát, és rosszallóan nézett előre.

– Észrevettem. Hálás vagyok Nahuelnek a mai napért, de a bámulása kicsit furcsa volt. Nem érdekel, hogy ő az egyetlen fél-vámpír, aki nem rokona.

Jellemző. A naivitása veleszületett volt, és több évezredre lesz szükség, hogy kiirtsam belőle. Bár nem is voltam benne biztos, hogy szeretném – annyira bájos volt így.

– Oh, nem őt bámulta, hanem téged – avattam be, mire rágni kezdte az alsó ajkát.

– Miért bámult volna? – kérdezte elgondolkodva.

Hát többek közt azért, mert gyönyörű vagy, ahogy a hozzá hasonlót dédelgeted a karjaidban – kellett volna mondanom, de helyette inkább Nahuel gondolatainak azt a részét osztottam meg vele, amire igazán kíváncsi volt.

– Mert életben vagy.

– Lemaradtam – jegyezte meg összezavarodva.

– Eddigi élete során – kezdtem, és célzatosságképpen hozzátettem. – ... és ő ötven évvel idősebb, mint én...

– Vénember – szúrta közbe Bella, de csak magamban mosolyogtam.

Figyelmen kívül hagytam a megjegyzését, nehogy a tréfa miatt esetleg ne értse meg Nahuel megrázó történetét.

– Mindig úgy gondolt magára, mint egy gonosz teremtményre, akit gyilkossá tett a természet. A húgait mind megölték, az anyjukat is, de ők semmit sem tudtak róla. Joham arra tanította őket, hogy úgy gondoljanak az emberekre, akár az állatokra, amíg ők maguk istenek De Nahuelt Huilen tanította, és Huilen jobban szerette a nővérét, mint bárki mást. Ez alakította ki az egész nézetét. És Nahuel valamilyen módon őszintén gyűlölte magát.

Kis szünetet tartottam, hogy megeméssze a hallottakat.

– Ez olyan szomorú – mondta megrendülten, mire szorosabban fontam az ujjaimat az övéi köré.

– És aztán meglátott hármunkat – folytattam csöndesen. Nahuel története bárkit meghatott volna. –..., és életében először rájött, hogy csak azért, mert ő félig halandó, az nem jelenti azt, hogy alapvetően gonosz is. Rám néz, és azt látja… amilyennek az apjának lennie kellene.

– Te meglehetősen eszményi vagy minden szempontból – jelentette ki egyetértően, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

Két hölggyel voltam egy társaságban, és ehhez a helyzethez csöppet sem méltó horkantás szakadt fel belőlem. Bella képtelen volt még mindig tisztán látni önmagát, de úgy döntöttem, későbbre halasztom a bizonyítási érveimet, amelyek minden önmagával kapcsolatos érveit képes lesz megdönteni.

– Rád néz és olyan életet lát, amilyen az anyjáé lehetett volna.

– Szegény Nahuel – sóhajtott.

– Ne légy szomorú miatta. Most már boldog. Ma végül elkezdett megbocsátani saját magának.

Végre elértünk a házunkig. Nessie-t lefektettük a szobájába, meg sem rezzent, amikor Bella a helyére tette. Ahogy akkor sem, amikor kivette Aro méregdrága ajándékát a nyakából, és a szoba sarkába röptette. Már meg sem akartam kérdezni, miért, egyszerűen csak szeretni vágytam őt.

– Az ünneplés éjszakája – suttogtam, míg átsétáltunk a saját szobánkba.

Amint átléptük a küszöböt – és leküzdöttem a vágyat, hogy azonnal a karjaimba kapjam –, az álla alá nyúltam, hogy lágyan érinthessem gyönyörű ajkait.

– Várj! – kérte nem túl nagy meggyőződéssel.

Tétovának, bizonytalannak tűnt, de azért engedelmesen leengedtem a kezeimet, hogy kivárjam, mit szeretne. Tisztán emlékeztem, hogy mióta együtt voltunk, soha nem akadályozott meg, ha meg akartam csókolni.

Eszembe jutott Alice, és a titkolni való gondolatai. Ő azt ígérte, tetszeni fog, de egyelőre csak bosszantó frusztrációt éreztem. Türelmes vámpírnak tartottam magam, de ahogy Bella ott állt előttem, arcán ideges feszengés, mintha legalábbis valami vizsgát kellene letennie, úgy éreztem, menten megőrülök.

– Ki akarok próbálni valamit – világosított fel, én pedig nem tudtam palástolni a döbbenetemet.

Mit akarhat kipróbálni? Tökéletesen értetlenül álltam a történtek előtt, és mindennél jobban az őrületbe kergetett lezárt elméje. Ha csak egy kicsit belepillanthatnék a fejébe...

Kezeit az arcomra simította, a szemeit pedig lehunyta – aminek annyira nem örültem, hiszen így elvágta az egyetlen módot, hogy olvashassak, mi zajlik benne ebben a percben –, úgy próbált koncentrálni. Homlokán megjelent az apró gondolkodóránc, amit emberlétéből hozott magával, és amit annyira szerettem volna mindig eltűntetni. Nem akartam, hogy bármi miatt aggódnia kelljen.

Láttam, hogy próbálkozik, és segíteni akartam neki. Mivel azonban néhány pillanatig semmi nem történt, már éppen a kezeiért akartam nyúlni. A tenyerébe lehelt csók talán feledteti vele a csalódást, amit a próbálkozásának a kudarca okozott.

Mire a tervem elkészült, és már nekiálltam volna a megvalósításának, amikor hirtelen egy kép villant be magamról. Nem tudtam felfogni, hogy honnan jöhetett. egy pillanatra azt hittem, hogy a házunk körül ólálkodik valaki, aztán azt, hogy Nessie álmodik velem. De ha valaki járna a környéken, azt a családom jelezte volna, Nessie pedig nem láthatott engem az iskola ebédlőjében.

A kép homályos volt, de csak annyira, mintha egy függöny takarta volna a tisztánlátásomat. Bella keze megmozdult az arcomon, mire rádöbbentem, hogy ő sugallja felém ezt a víziót. Beletelt pár hosszú másodpercbe, hogy felbírjam dolgozni, beengedett az elméjébe.

– Bella... – leheltem letaglózottan.

Mást képtelen lettem volna kinyögni. Figyeltem gyönyörű arcát, a szemöldökét árnyalatnyival összébb húzta, így próbált erőteljesebben koncentrálni. És akkor! Mintha egy gátat átszakítottak volna, az emlékei hömpölyögve örvénylettek a tudatomba. Elképesztő élmény...

Láttam, de alig ismertem meg önmagam. És láttam az érzelmeit, amiket átélt. Az elejétől kezdve, amikor még meg sem fordult a fejemben, hogy ebből szerelem lesz, ő már akkor többet gondolt rám. Az érintésemet igazán nem érezte taszítónak, ahogy én azt gondoltam. Soha egyetlen negatív gondolat nem született meg benne velem kapcsolatban, amióta megpillantott az ebédlőben.

A réten, amikor átöleltem, és a mellkasára hajtottam a fejemet, hogy úgy hallgassam vadul verdes szívének ritmusát. Az volt a csoda, hogy nem ájult el akkor is. És később a szobájában, amikor összebújtunk... Döbbenetes! Agyának fordított működése rám különösen igazan működött. Mindig vonzónak talált, a hideg érintésem, és a kemény bőröm ellenére is.

Aztán felidézte a hangomat. Ezt először nem értettem. Mintha a pincéből szóltam volna hozzá. A hangomat szebbnek hallotta, mint bárki, akit ismerek. Aztán elsötétült a tekintetem, amikor rájöttem, hogy James harapásánál történt. De legalább hallott, amiben akkor nem voltam biztos egy csöppet sem. Próbált nem gondolni a szenvedésre, amit akkor érzett, de néhány foszlány átszűrődött a hangommal együtt. Jobban fájt neki, mint szerettem volna.

Mintha megsejtette volna, mire gondolok, gyorsan továbblépett. Nagyot ugrott, egész az esküvőig, ahol már megint túlságosan felnagyította a külső megjelenésemet, önmagát pedig lekicsinyítette. Bizonyára akaratlanul, de azonnal elhatároztam, hogy ezen hamarosan változtatni fogok. Ahogy lépkedett felém, míg én vártam rá az esküvőnk napján, én láttam őt éppoly gyönyörűnek, mint ahogy ő emlékezett rám.

Az első éjszakánk emlékei az ő szemével, még a számat is eltátottam. Nem létezik ennyire szeretni valakit, aki ennyire mazochista. Semmilyen fájdalom nem tűnt fel neki, amikor a hév magával ragadott, és szorosabban kulcsoltam az ujjaimat a testére. Teljesen elvette az eszemet, ahogy beúszott hozzám a vízbe öntudatlan erotikus kisugárzással, naiv ártatlansága pedig elbűvölt.

A fájdalmas részekből ügyesen kizárt, de megengedte, hogy lássam, mit érzett, amikor megérintettem gömbölyödő pocakját. Ha képes vagyok, biztosan megborzongok, így azonban csak figyeltem a feleségem koncentrált arckifejezését, láttam, amit ő látott akkor, éreztem, amit ő, és képtelen voltam betelni vele.

Kitartóan folytatta a bemutatást, mintha ezzel akarná bebizonyítani, igenis jó neki, hogy betoppantam az életébe. A függöny eltűnt, így tudtam, hogy az új életének az emlékei következnek. Buta lány – félt, hogy esetleg nem tetszik nekem az új Bella. Képtelenség. Ahogy az is, mennyire szépnek látott engem már megint. Túl nagy jelentőséget fordított minden egyes emlékképében nekem, és túl keveset magának.

Ahogy akkor megcsókolt, kétség sem férhetett hozzá, az egész együttlétünk legjobb csókja volt addig a pillanatig. És ezt ő is ugyanúgy látta, csak más indokokból. Én azért, mert végre igazán magamhoz szoríthattam, ő viszont nem bírt betelni mindazzal, amit új érzékszervei miatt feldolgozott az agya. Túl illatos, túl finom, tiszta voltam neki. Annyira akart engem, hogy háttérbe szorult a vérszomja... Bámulatos!

Amikor rátért az első éjszakánkra, már nem bírtam tovább. Érezni akartam őt. Tudni, hogy valóban megadatott nekem. Ajkai érzékien elnyíltak, én pedig mohón lecsaptam rá, mint valami ragadozó oroszlán a becserkészett áldozatára.

Abban a pillanatban megszakadt az emlékfolyam, és Bella felől mindennél fájóbb ürességet hallottam. Zavartan mosolygott rám.

– Hoppá, elvesztettem.

Kábultan néztem rá, és mint valami drogos újra akartam. Látni mindent, az egész életét, és az után.

– Hallottalak – motyogtam a nyilvánvalót. Értetlenül meredtem rá. – Hogyan? Hogy csináltad?

– Zafrina ötlete. Gyakoroltuk néhányszor – mesélte, mire hitetlenkedve meredtem rá.

Nem lehettem valami figyelmes mások gondolataival szemben, ha Zafrina egy ilyen lényegre törő információ fölött képes volt elsiklatni. Biztosan sokat gyakoroltak, hiszen láttam, mekkora koncentrációt igényelt Bellától ez a feladat.

Mindenesetre elhatároztam, hogy gyakran meglátogatjuk, és drágábbnál drágább ajándékokkal halmozzuk el. Azzal, hogy megtanította Bellának előttem kitárni az elméjét, egy öröklétre lekötelezett engem. mindig is frusztrált ez a dolog, mostantól azonban bármikor bepillantást nyerhetek a tiltott szobába. Persze, ha ő is úgy akarja.

– Most már tudod – jegyezte meg, és félszegen vállat vont. – Soha senki nem szeretett még senkit annyira, amennyire én szeretlek téged.

Gondolatban a szemem az égnek emeltem. Nem tudtam, hogy nem képes még mindig felfogni.

– Majdnem igazad van – hagytam rá mosolyogva. – Csak egy kivételt tudok.

– Hazug – búgta, én pedig újra megcsókoltam.

Akartam újra és újra, de túlságosan a hatása alatt voltam a látottaknak. Hány éve is vártam erre? Az hogy bepillantást nyerhettem olyan szigorúan lezárt elméjébe olyan volt, mintha a gyerekkori vágyálmom teljesült volna.

Esdeklőn néztem rá.

– Meg tudod csinálni újra?

És újra, és újra, és újra... folytattam gondolatban.

Eltorzította a száját, és felhúzta az orrát, de még így grimaszolva is a legcsodálatosabb teremtés volt a világegyetemben.

– Elég nehéz – ismerte el, de megláthatott valamit az arcomon, mert végül megadóan felsóhajtott. – És nem tudom fenntartani, ha csak egy kicsit is megzavarnak.

Milyen kár, gondoltam.

– Jó leszek – fogadkoztam minden meggyőződés nélkül.

Ajkain még ott ragyogott a szemrehányó, kissé bizalmatlan mosoly – persze jogosan, hisz meg sem próbáltam színlelni a jófiú szerepet. Kezeit újra az arcomra csúsztatta, és ott folytatta a kivetítést, ahol félbeszakítottam.

Emlékeztem az első éjszakánkra. A vágy örvénylő lángtengerként ragadott magával, és olyan boldog voltam, hogy nem kell visszafognom magam. Végre megmutathattam neki, mennyire találom kívánatosnak. Ez az emlékem egyesült a tőle érkezővel.

Az agyam képtelen volt tétlenül feldolgozni ezt a mértéktelen szenvedélyt, amit emberi agy még soha nem érzett. Karjaim a dereka köré fonódtak, és olyan szenvedéllyel csókoltam meg, amelyet kettőnk emlékei hordoztak magukba.

A kapcsolat újra megszakadt, az éjszakájának az emlékei pedig visszakúsztak a pajzsa mögé újra frusztráló ürességet hagyva maguk után. Ajkaim lejjebb siklottak az ajkai alá, ő pedig gyöngyöző kacagással ajándékozott meg. Karcsú teste csak úgy rázkódott a karjaimban.

– A francba – mormoltam az állába.

– Rengeteg időnk van, hogy dolgozzunk rajta – jegyezte meg kacér mosollyal tökéletes ajkain.

– Örökké és örökké és örökké – súgtam a nyakába.

– Ez tökéletesen hangzik – lehelte elgyöngülve, és karjait a nyakam köré fonta.

Felhúzott magához, hogy ajkaink végérvényesen összeforrjanak aznap éjszakára.

A vérszomjat az emlékeiben soha nem éreztem olyan intenzívnek, mint az irántam érzett szerelmét. Ez rendkívül hízelgő volt rám nézve.

Úgy tűnt, Bellát valóban nekem teremtették, ő maga volt a külön keverésű, személyre szabott heroinom, én pedig tökéletesen függővé váltam. A mennyország biztosan létezik, hiszen nincs ekkora ajándék, ha elkárhozottak vagyunk. Talán minden csak a döntéseinken múlik...

Tájékoztatás régi, új olvasóknak és véletlenül idetévedteknek

2009-10-15T11:25:00.000-07:00

Stephenie Meyer megírta a Twilight Saga-t, majd belekezdett a Midnight sunba. A félig meddig elkészült kéziratot megmutatta néhány közeli barátjának, akik közül az egyik feltette a netre. Stephenie Meyer kiábrándult és azt nyilatkozta, hogy két-három évig biztosan nem fogja befejezni, mert ha abban az állapotában írná meg, akkor kinyírná az összes Cullent és James győzne.
Én, benina nagyra tartom az írónő tehetségét, és mindenkinél jobban szeretném, ha egy nap mégis úgy döntene, hogy végigírja. Viszont megvárni nem bírtam, ezért a saját szórakoztatásomra elkezdtem befejezni ezen az oldalon. Legnagyobb megdöbbenésemre egyre többen jöttek olvasni, tetszett az embereknek, amit írok, ezért végigírtam, sőt még néhány újabb blogot is indítottam.

AZ ÁLTALAM ÍRT MIDNIGHT SUN BEFEJEZÉSÉT AZ ARCHIVUMBA VISSZAFELÉ OLVASVA LEHET MEGNÉZNI, AVAGY A CHAT FÖLÖTTI LINKRE KATTINTVA LE IS LEHET TÖLTENI!

Most kb. egy-másfél hétig nem leszek, mert fel kell töltődnöm kicsit, hogy legyen energiám folytatni a blogokat. Mindet írni fogom, de kicsit meglassult tempóban, mert közben írom a szörnyentitkos könyvemet, amivel szándékozom a kiadókat zaklatni (remélhetőleg eredménnyel).

Köszönöm mindenkinek, hogy figyelemmel kíséritek a történeteimet!

- benina -

Köszönöm

2009-10-09T03:21:00.001-07:00

Köszönet illeti Akashát, aki vérmes vadmacskaként őrzött, mikor írtam, nehogy egyetlen lélek is megzavarjon a koncentrálásban (az őrzésbe én magam is beletartoztam, mivel letiltott a chatről és az msnről is:). Mindemellett bohócom volt, mikor arra volt szükségem, vagy egy váll, akinek elsírhattam azt, amit másnak nem.

Köszönöm Peetnek az MS és az LE chatjét, sokkal egyszerűbb így kommunikálni, hogy nem kell közben a frissítést nyomogatni. Köszönöm a sok bannert, a türelmes irányítást, amikor más már a haját tépte volna az ő helyében (talán ő is tépte, de nekem csak mosolygós smileykat küldött:)). Köszönöm az esti mozizást, meg a sok letöltést is :D

Leia, nagyon köszönöm, hogy a saját oldalad mellett rám is szánsz időt, és ráadásul hírdeted az összes (majdnem összes) oldalamat a tiéden :)

Köszönet illeti Gilt (Georgina), akinek szorgalmazta a Lélekőr kiadatását, és végig intézett mindent helyettem. Ha ő nincs, akkor biztosan eszembe sem jutna elvinni kiadóhoz a következő könyvem :)

Köszönöm Nórinak, hogy a Merengő óta figyelemmel kíséri a blogolásomat, és töretlen energiával tartja velem a kapcsolatot, pedig már az Edwardját is megtalálta:)

Köszönöm Debievának és Mooának a rendszeres támogatást, a leglelkesebb olvasóimként tartom nyílván őket.

Nessie-nek köszönöm a hosszú önbizalom serkentő kommenteléseit, amik mindig nagyon részletesek és rettentően pozitívak voltak!

Köszönöm Dizzle/Apucinak, hogy mindig fordított nekem, amikor zaklattam a rémes angoltudásom miatt.

Kiemelem még az újabbak közül:

CHARTINA, Melinda, Pepe, Jenny, Babybogyó, Alice23, Gaboo, Twmmy, Kinga, Betty, Zsófi, Sany, Lin, Acron, edward27, Diliszörp, Nyu, Fanny96, Fanny, Lucar, Nimphy, Mesi28

és még sokan, köztük a halk olvasóim, és persze, akik engem annyira nem, de az írásaimat viszont nagyon is szeretik.

Mindenkinek köszönöm, hogy olvasott. Remélem a továbbiakban is kölcsönös szimbiózisban fogunk élni!

Szeretettel üdvözlök mindenkit:

- benina -

És egy vers, amit már sokan ismertek. a Twilight-re írtam anno :)

Korlátaim őrjöngő folyamán átlibbenek;
alkonyat táján már őrültséget művelhetek.
Levetem elvárások érdes álarcát,
míg az átlag szántja az álmok országát.

Vámpírok bálján táncolok,
s örök életre szomjazok.
Megértő folyamba mártalak,
hogy lásd, vágyaim nem bántanak.

Mint ragadozó, ki a pillanatra várva,
láncait lerázva törhetek a szabadba.
Körmeim szabadság húsába vájnak,
vérét iszom a rendezetlen bájnak.

Végül feltöltődve, újra egészen,
vállamra veszem hétköznapi fészkem;
lázadó lényem csendesen ordítva,
súlyos álarcom kecsesen hordozza.

Vánszorgó órák bús mázsái alatt,
kritériumok szárítják torkomat.
Heroinista szánalmas szomjával
Várok, míg eljő a drága alkonyat.